Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 5. Az 1907. évi 3. törvénycikk. Más út-kiút?
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában 109 vánvalóvá válik, hogy Magyarországon már 1881 előtt is létezett állami beavatkozás, befolyásolás, állami iparfejlesztés. A közlekedésügy mellett itt csak utalhatunk az állami gyárak létesítésére. A 80-as évek elején az iparfejlesztés alapvető feladata a magyar ipar megteremtése és a meglévő gyáripar modernizálása volt elsődlegesen a Lajtán túli ipar konkurenciájával szemben. Ekkor tehát valóban közel állt a vámvédelemhez, még ha nem is volt azonos azzal. Hagyományos iparról van szó, amelynek fennmaradásához előbb-utóbb meg kellett küzdeni a Monarchia nyugati részeinek iparával a közös piacon. Ez egyben megkövetelte az ipari érdekek figyelembevételét a gazdaságpolitika egészében, ami különösen az évtized második felében, illetve már a 90-es években bontakozott ki valóban szélesen. Az 1890-es törvénynek alapvetően még mindig ugyanazokat a feladatokat kellett megoldania, mint elődjének. Annyiban eltérő, hogy az előző évtized fejlődése alapján nem beszélhetünk kezdetekről, s az előfeltételek biztosítása megtörtént. Az, hogy a kortársak elégedettek voltak az 1881-es törvénnyel, szintén azt mutatja, hogy annak célkitűzései változatlanul érvényesek maradtak. Lényeges különbség, hogy az 1890. évi 13. és különösen a 14. törvénycikk a korábbinál jóval tudatosabban, következetesebben és szélesebb alapon szolgálta ezeket a célkitűzéseket. Ez a következetesség nyilvánult meg az iparfejlesztés egészénél is. A századforduló után a Baross—Wekerle-féle koncepció merev folytatása a megváltozott körülmények között éppen a koncepció lényegének mondott ellent, miután alkalmatlanná vált mind a hazai piac „monopolizálására”, mint a Monarchián belüli gazdasági integráció kiterjesztésére. Egyrészt nem teremthette meg az önálló vámterületet, előkészülete sem lehetett ennek, másrészt nem járult hozzá az integráció intézményes formáinak kialakításához, kiszélesítéséhez. Az 1899. évi 49. törvénycikk - sőt azon túlmenően a kormány gazdaságpolitikájának egésze - képtelen volt a fenti alternatívát megválaszolni. Nem kétséges, hogy az agrárius előretörés, s annak érvényesülése a kormánypolitikában szinte eleve kizárta ennek lehetőségét. Ezt az előretörést azonban messzemenően elősegítette, hogy a kereskedelmi kormányzat fel sem ismerte az alternatívát, holott a kialakuló fináncburzsoázia soraiban már határozott állásfoglalások jelentkeztek. Az önállósodás tendenciáit nagymértékben erősítette az Ausztriához fűződő viszony rendezetlensége. Hasonló jelenségek figyelhetők meg az osztrák iparosok körében is, de mindkét félnél változatlanul erős volt azoknak a tábora, akik a gazdasági kapcsolatok kiszélesítésében látták a kiutat. Mellettük szólt az adott gazdasági struktúra, tehát az, hogy amíg az egyik oldalon a hazai gyáripar csak hosszú távon tűzhette ki célul a hazai igények teljes kielégítését, addig a másik oldalon éppen a legmodernebb nagyipari üzemek termelése már messze meghaladta azokat, így tehát a gazdasági önállóság az előbbiek számára szinte kiiktatta volna a versenyt, az utóbbiak számára viszont elviselhetetlen mértékűre fokozta volna azt. Sőt iparágakon belül is hasonló volt a helyzet, hiszen amíg például a magyar textilipar termelése valóban messze lemaradt a
