Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)

Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - Szuburbanizáció és a lakásnyomor

A lakáshiány a népességnövekedés kétségtelen lelassulása ellenére is határozottan drámai méreteket öltött a két háború között a fővárosban. A problémák egyik fő oka, hogy a kötött lakásgazdálkodás 1926-ig töretlenül fennállt: márpedig a lakbérek befagyasztásával ez a rendszer teljesen megakasztott mindenfajta lakásépítési tevékenységet. A húszas évek elején hirtelen bekövetkezett nagyarányú bevándorlás szintén tovább duzzasztotta a lakásra várók tömegeit. A vagonlakásokban élő menekültek idővel átköltöztek a barakktelepekre: 17-et létesített belőlük az állam a fővárosban és környékén 1919 után, közülük a Mária Valéria, az Auguszta, a Zita, a Sashalmi, a Lenke úti és a Pestszentlőrinci telep volt a legnagyobb. A húszas évek végén e nyomortelepeken 40 ezer ember húzta meg magát. A telepi szükséglakásokat az 1930-as évek végén a város kezdte felszámolni, midőn OTI és egyéb hitelekből szociális lakásépítésbe fogott. Az elsőként a század elején emelt átmeneti kislakásos telepekre (számuk 23) átköltöztetett barakklakók utóbb a szoba-konyhás tanácsi bérleményekbe kerülhettek át, melyekből 1939 után ötezer készült részben a főváros saját beruházásában. így 1941-ben a már több mint 18 ezer budapesti községi bérlemény a teljes lakásállomány 6,5%-ának felelt meg, a szoba-konyhás kislakásoknak pedig 12%-a volt ekkor a főváros kezén. A magánberuházású lakásépítés a két háború között új formákat öltött. Az első szembetűnő változás, hogy mind kevesebb bérház épült ekkoriban, 1924 után pedig fellendült a társasház-építés. Másodszor, a magánerős építkezések zömét, a múltbelitől eltérően, többnyire már nem a tőkeerős beruházók, hanem a hitelre szoruló kisemberek biztosították. A lakásépítés kölcsönökkel történő támogatása különféle módon valósult meg. A biztosítóintézetek (OTI, MABI) éppúgy jelentős tőkét szabadítottak fel ebből a célból, mint a vállalati nyugdíjpénztárak. Végül az 1930-ban létesített Országos Lakásépítő Hitelszövetkezet közreműködésével hosszúlejáratú hitelek is segítették az építtetőket, akik közel 6 ezer új családi- vagy társasházzal növelték a fővárosi lakásállományt. A lakásviszonyok alakulása jól visszatükrözi a társadalmi egyenlőtlenségek kiáltó aránytalanságait: valamelyest javult ugyan a laksürüség (1906-ban egy lakásra 4,6,1942-ben már csak 3,9 fő esett), ám jottányit sem változott a szoba-konyhás lakások korábbi számaránya: 1930-ban is a bérlemények felét alkották. Az 1920-as és az 1930-as évek munkások által lakott szoba-konyhás bérlakásai nem voltak kevésbé zsúfoltak, mint a századelőn. S ehhez döntő mértékben hozzájárult az al-és ágybérleti rendszer továbbra is széles körű elterjedtsége. 223