Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

IV. Környezetalakítás és szolgáltatások - 2. Tisztaság és egészség

Leginkább a kolera bizonyult Európa-szerte a közegészségügyi alapinfrastruktúra kiépítése legfőbb ösztönzőjének. E betegség hirtelen fellépése, rendkívüli gyorsaságú és rémisztő tünetekkel kísért lefolyása, pusztításának méretei, kiváltó okának és terjedési mechanizmusának hosszú ideig rejtélyes volta következtében valóságos természeti katasztrófa jellegét öltötte a kortársak szemében. A védekezési stratégiát az 1880-as évekig — a kolerabacilus felfedezéséig — legerősebben a miazma-elmélet különböző változatai befolyásolták, amely a kór kiváltóját a bomló szerves anyag által kibocsátott ártalmas „kigőzölgésekben" kereste, és tagadta a beteggel való közvetlen érintkezés vagy az ivóvíz útján történő fertőzés lehetőségét. A higiénia tudományának megalapozója és legtekintélyesebb képviselője, Max von Pettenkofer szerint a kolerát okozó miazmát az ürülékkel szennyezett altalaj bocsátja ki. A járványellenes védekezés hagyományos eszközeit, a karantént és a fertőtlenítő szerek alkalmazását haszontalannak ítélte ezzel a betegséggel szemben. Egyedüli lehetőségnek a megelőzést tartotta, amelynek döntő tényezője a környezet állapota, mindenekelőtt a talaj és a levegő tisztasága. A Pettenkofer által fémjelzett „lokalista" iskola így minden egyoldalúsága mellett is olyan megoldásokat szorgalmazott, amelyek valóban alkalmasak voltak arra, hogy a városi környezet minősége és az itt élőket fenyegető egészségi kockázatok mérséklése terén áttöréshez vezessenek: jó csatornázással a talaj kiszárítása, az utcák burkolásával és a szennyező anyagok eltávolításával a további elfertőződés megakadályozása, a vízvezeték-hálózat fejlesztése révén a folyamatos tisztálkodáshoz és a környezet tisztántartásához szükséges vízmennyiség biztosítása. E tudományos irányzat tekintélye megerősítette a városi önkormányzatokat abban, hogy valóban látványos eredményeket érhetnek el, ha addigi szerepfelfogásukon túlmutató és eladósodásukhoz vezető nagyberuházásokra vállalkoznak. Mindez az 1850-1870es években azért is volt különösen vonzó, mert kevéssé igényelte a klasszikus liberalizmus szemléletétől való elszakadást. A pettenkoferi felfogás szerint a vízellátás és a csatornázás megoldása a beavatkozásnak éppen azt a fokát jelenti a városi önkormányzat szintjén, ami elengedhetetlen a „normális üzletmenet" biztosításához, és amennyit a liberális állam is megtesz pl. az egységes súly- és mértékrendszer előírásával vagy az állami úthálózat fenntartásával. Más kérdés, hogy valójában ezek a beruházások teremtették meg a technikai és szervezeti alapokat a városigazgatás szolgáltatásszervező funkcióinak további kiterjesztéséhez." 4 Budapesten az 1890-1900 közötti évtizedben épült ki az a közegészségügyi infrastruktúra, ami a környezetre orientált járványmegelőzési stratégiát valóban 207