Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

III. Városgazdálkodás és községesítési politika - 3. Községesítés - a.) Gázművek

hatalmas és egyre növekvő profittal dolgozó vállalat átvételét — az e célra felveendő kölcsönre tekintettel — pénzügyileg előnytelennek mutatták. A szerződés pártolói arra is hivatkoztak, hogy a — Budapesten akkor még csak előkészületi stádiumban lévő — villanyvilágítás fejlődése hamarosan leértékelheti a gázt, és nem célszerű, hogy ezt a kockázatot a főváros viselje. A pótszerződés fenntartotta a társaságnak a gázszolgáltatás terén addig élvezett teljes monopóliumát, ugyanakkor megszűnt a más világítási módra kikötött elsőbbségi joga. A monopólium fejében a társaság az eredeti szerződés alapján a fővárosnak olcsóbban adta a gázt közvilágításra és saját épületeinek világítására, mint a magánosoknak, fenntartotta a közvilágítást, a magánosoknak szállított gázt pedig a szerződésben meghatározott — a fogyasztás emelkedésével csökkentendő — áron adta. A pótszerződés arra kötelezte a társaságot, hogy a közvilágítás céljára ingyen szolgáltassa a gázt a magánvilágításra eladott mindenkori mennyiség azon hányadában, 23,4%-ban, amennyit az 1889-ben kitett. Magánosok számára pedig a fogyasztástól függetlenül évi 1 fillérrel mérsékelje az árat, ameddig az világítási gáznál m-enként 20 fillérre, ipari gáznál pedig 16 fillérre nem csökken. Ez 1895-re megtörtént, ettől kezdve a légszesz ára változatlan volt. Ugyanakkor az ún. Auer-égő elterjedése még jó ideig fenntartotta a gáz versenyképességét a villannyal szemben a világítás terén, a századfordulótól kezdve pedig elterjedőben volt a főzési és fűtési célú felhasználás is. A magánfogyasztás ennek következtében 1895-1908 között csaknem 90%-kal emelkedett, az önköltség ezzel együtt járó csökkenését viszont nem követte árváltozás. Ráadásul ez az ár eleve nagyon magas haszonkulcsot tartalmazott, ugyanakkor a műszaki fejlesztést, a belátható időn belül bekövetkezhető megváltás eshetőségére számítva, elhanyagolták. A társaság a megváltást megelőző években névlegesen évi 30% osztalékot fizetett, ami a befizetett tőkének valójában 60%-át jelentette, mivel az 1900. évi részvénytőke-emelésnél minden régi részvény után kiosztottak egy-egy új részvényt. Ilyen jövedelmezőség mellett nemigen lehetett kétséges, hogy a vállalat a fővárosi háztartásnak is biztos hasznot hozna, azzal együtt, hogy a megszerzésére fordított kölcsöntőke törlesztését és kamatait is ki kell termelnie. 275 FK. 1891. február 20. 276 Pásztor, 1930. 102-119.; Forbáth, 1908. 329-352.; Basch, 1912. 75-84.; Somogyi, 1908. 552-565. 165