Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
Lovra Éva: Szabadka urbanizmusa és építészete... 407 1950-es, illetve az 1960-as évek városépítészetével foglalkozik, az 1970-es évek már csak a lakásépítésre vonatkozó középtávú terv formájában öltenek testet. Az 1983-ban hatályba lépett új főterv pedig csupán említés szintjén jelenik meg, holott egyrészt a korábbi célkitűzések megvalósításának folytatása, másrészt az 1963-as, „romboló” terv hibáinak kijavítása miatt is logikusabb cezúrának tűnne. Lovra Éva egy városépítészeti műtől szokatlanul hosszan foglalkozik a stílus kérdésével. A szöveg több mint egyharmadát Szabadka szocialista modernizmusának gyökerei és a szerb tagállam szocialista művészetének taglalása teszi ki. Meg kell jegyeznünk, a szerző egyáltalán nem volt könnyű helyzetben ezeknek a fejezeteknek a megírásakor. A szocreál és a szocmodern mellett a szocialista esztétizmus és a magas modernizmus kifejezések is megjelennek a szövegben, de hogy ezek a fogalmak pontosan mit takarnak, illetve miben térnek el egymástól, az a szakirodalom alapján sem teljesen felfejthető. A leglényegesebb különbségként talán két dolog ragadható meg: egyrészt a nyugati áramlatok hatása, másrészt az, hogy a szocialista modernizmus kísérletet tesz az egyedi, helyi építészet megteremtésére. A mű fontos konklúziója, hogy a szocialista modernizmus már akkor a titói Jugoszlávia művészeti irányzatává vált, amikor még ki sem kristályosodott, hogy mit értenek pontosan alatta. Mindenesetre azt a tényt, hogy a szocreál mellett más alternatívák is megjelentek, a Szovjetunióval való szakítás következményeként értelmezhetjük. Még akkor is, ha maga Josip Broz Tito sem lelkesedett az absztrakt művészetért, amit a Jugoszláv Népi Ifjúság VII. kongresz- szusán, 1963. január 23-án Belgrádban elmondott beszéde is bizonyít. Ezt követően a szerző áttér az 1950-es, majd az 1960-as évek városrendezési terveinek ismertetésére. Sokat megtudhatunk a kronologikus sorrendben előadott narratívából a különböző tervek megszületéséről, ami nagyon aktív várostervezői tevékenységet sejtet ebben az időszakban. 1951-ben szabályozási terv, 1954-ben előzetes városrendezési terv, 1963-ban általános településrendezési főterv, 1967-ben a városközpont részletes urbanisztikai terve készült el Szabadkán. Kár, hogy a szöveg itt nagyon a pozitivista történetírás hagyományait követi, holott a tények nem mindig beszélnek önmagukért. A néha túlságosan adatgazdag leírásból hiányzik a folyamat értelmezése: mi a különbség a szabályozási és a rendezési tervek között, miért született néhány éven belül ennyi koncepció, milyen a viszony az ezeket készítő hivatalok, a helyi és a belgrádi várostervezők között? Ha az egyes tervek közötti kapcsolatot és összefüggésrendszert nehéz is meglátni, az 1950-es és az 1960-as évek városépítészete között Lovra Éva markáns különbséget állapít meg. Az 1950-es években a rombolás nélküli várostervezés elvét követték, vagyis minél kevesebb épület lebontásával igyekeztek új beépítést megvalósítani. Ennek legjobb példája az 1958-1968 között kiépült Tito marsall sugárút, amelynek a történetét a szerző részletesen ismerteti. Képet kapunk az egyes szakaszok tervezési folyamatáról, a közlekedés, a beépítettség, a közmüvek és az infrasturktúra kiépítésének, az út burkolásának irányelveiről, valamint a lakóházak méretéről és típusairól, az általuk biztosított lakókörülményekről. A fejezetben megjelenik a szocialista város- építészet két tipikus eleme: a városképbe nem illő magasházak és a beázó lapostetők problémája.
