Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
402 Recenziók Már a nagy költözködési „akció” megindulása előtt ^4 Magyarországi Zsidók Lapjában arra bíztatták hitsorsosaikat, hogy igyekezzenek olyan barátaikhoz, ismerőseikhez, rokonaikhoz költözni, akikről tudták, hogy olyan házakban, háztömbökben laknak, ahol a lakók többsége zsidó. Először 2600, majd kb. 2000 házat jelöltek ki a számukra, és egyes adatok szerint 25-28 000 lakást kellett elhagyniuk. Ha a házmestereken múlott volna, nyilván nem rohanják meg ezrek és ezrek a székesfőváros lakáshivatalát. Mások, talán házmester-barátaik, rokonaik segítségével, nem tudjuk, önkényesen elfoglalták az üresen maradt zsidó lakásokat, lakás-cseréket bonyolítottak le. A hatóságok külön felszólították az egyes házak légoltalmi parancsnokait, hogy ha ilyen esetekről tudomást szereznek, tegyék meg a feljelentést. A lakók, főbérlők, ki- és beköltözők ellenőrzése nem csak a házmesterek feladata volt. Ebben részt kellett venni a házgondnokoknak, a légoltalmi parancsnokoknak, a házkezelőknek és a házparancsnokoknak is. Érdemes lett volna megemlíteni, hogy a nagyobb házakban házmegbízottakat választottak a lakók. Ebből a könyvből róluk sem kapunk érdemi információkat. A nemzetközi és nagy gettó megszervezéséig, tehát júniustól november-decemberig egyetlen érdemi változtatást nem hajtottak végre Budapesten. Endre László is talán egészen július 6-ig remélte, hogy a fővárosi zsidókat is deportálni fogják. Utána pedig már neki nem volt hatalma, lemondásra kényszerült, tehát a sárga csillagos házak ügyeinek intézésébe sem szólhatott bele. A házfelügyelők csak statisztálhattak akkor is, amikor egyes keresztény családfők úgy döntöttek, hogy elköltöznek a sárga csillagos házból. „Kereszténynek” minősített házban zsidó nem maradhatott, de az „árják”, ha nem akartak költözködni, maradhattak a sárga csillagos házakban a lakásaikban. Természetesen a nagy gettó területéről 1944 decemberében minden kereszténynek ki kellett költözni. A keresztény családfőknek joguk volt meghatározni, és még a székesfővárosi lakáshivatal engedélyét sem kellett előzetesen beszerezni, hogy kivel, mely kerületben, hol lakó zsidó családdal cserélnek lakást. Azt pedig, hogy ebbe a lakásba a „szerencsés” zsidó család mellé még kiket költöztetnek, mint már említettük, a Zsidó Tanács Lakáshivatalának tisztségviselői döntötték el. A fővárosi rendelet kimondta, hogy egy zsidó család egy szobára jogosult, az orvosoknak joguk volt még egyet, rendelő számára igényelni. Adám könyvének fő forrása a házfelügyelők Igazoló Bizottságának anyaga. Nem közölte, hogy éppen ennek az IB-nek a működése jogi szempontból meglehetősen kétes volt. Nem volt ugyanis olyan rendelet, amelynek alapján egyáltalán IB elé lehetett volna állítani a házfelügyelőket. Adám azt sem közli, hogy hány házfelügyelőt állítottak IB elé, közülük hányat nem igazoltak stb. Nem tudjuk meg könyvéből azt sem, hogy a házfelügyelői IB gyakorlatilag „futószalagon” tárgyalta az ügyeket. Ha egy-egy ház- felügyelő ellen az alatt a nyolc nap alatt, amíg a házában a felhívás ki volt függesztve, nem érkezett feljelentés, automatikusan igazoltnak nyilvánították az illetőt. 1945. december 3-ig 7029 házmester ügye került az IB elé, döntő többségüket, valószínűleg több mint 95 %-ukat igazolták. Főleg és elsősorban azért, mert nem volt, nem lehetett közük a zsidókérdéshez. „Keresztény” házakban szolgáltak, onnan a keresztény lakóknak nem kellett kiköltözniük, és természetesen a kiköltözött zsidó családok helyére is csak
