Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)

Bányavárosok - Glück László: Só és társadalom: az öt máramarosi város esete

128

Bányavárosok

pontjain létesített lerakóhelyekre és ott értékesítették. Ez az elosztóhálózat a 16. század első felében nagyrészt felbomlott, s innentől a só nagy részét az aknánál vagy kissé távolabb, valamilyen folyó menti elosztóhelyen értékesítették. Ugyanez volt a helyzet a máramarosi sóbányászatban is, ahol ebben az időben — amikor már csak Rónaszék aknái működtek - először szárazföldön Hosszúmezőre szállították a sót, majd itt hajóra rakták, és a Tisza ugocsai és beregi szakaszáig szállították. A bányavállalkozótól a sót részben az aknán, részben a kikötőben, részben a távolabbi elosztóhelyeken magánszemélyek (többnyire kereskedők, kisebb részben fogyasztók) vásárolták fel.3

Az alábbiakban a témát két fő nézőpontból közelítem meg. Előbb azt vizsgálom, hogy kiknek nyújtott megélhetést a sógazdálkodás (és ez a megélhetés milyen társadalmi helyzetet tett számukra lehetővé), majd pedig azt, hogy a sógazdálkodás hogyan hatott a helyi lakosság jogi helyzetére, ide véve a helyi egyházi intézményeket is.

A sóval összefüggésben jövedelmet húzó, megélhetésüket részben vagy egészben a sóra alapozó háztartások között a következő csoportokat különíthetjük el:

1. a bányavállalkozó, amennyiben az az öt város társadalmához számítható;

2. a sókereskedők;

3. a bányavállalkozó vagy a sókereskedők által foglalkoztatott, illetve tőlük megrendeléseket kapó további személyek, akik között a következő csoportokat különíthetjük el:

a) a bányamunkások, akik természetesen mind a bányavállalkozónál dolgoztak; közülük a sóvágók, azaz a tulajdonképpeni bányászok részben alkalmazottként, részben napszámosként végezték munkájukat, míg a többi munkakörben alapvetően alkalmazottakat találunk;

b) a hajósok (ún. cellérek), akik nem csupán fuvarosok, hanem egyben hajó- és tutajépítő mesterek voltak, és részben a bányavállalkozó, részben a sókereskedők megbízására dolgoztak;

c) a szárazföldi bérfuvarosok (szekeresek), valamint a közlekedési eszközök előállításával foglalkozó mesterek (bognár/kerékgyár- tó/kerekes ipar). Előbbiek szintén a bányavállalkozó és a sókeres3 A máramarosi sóbányászat középkori történetére legújabban: Gulyás 2014. 59-67. p., valamint országosan Paulinyi 1923-1924., Kubinyi 1988., Kubinyi 1991., Draskóczy 1994., Draskóczy 2000., Draskóczy 2008., Draskóczy 2014., az elosztóhálózat leépülésére lásd még Glück 2008. 14—15. p. A kora újkori fejleményekre lásd Glück 2009a, Glück 2010., illetve országosan Kulcsár 1991.