Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 10-11. (Budapest, 2017)
Városok és természeti erőforrások. Válogatás az V. Magyar Várostörténeti Konferencián (Budapest Főváros Levéltára, 2015. november 18-19.) elhangzott előadásokból - Balogh Róbert: Város, fa és modemitás Debrecenben 1880-1920
40 Városok és természeti erőforrások helyen a csertölgy, a harmadikon a gyertyán és a bükk állt, ezeket a fűzfa és a nyárfa követte, utóbbi további bontás nélkül. Ipari jelentősége ellenére az erdei fenyő és a feketefenyő csak a kilencedik sorban, legalul szerepelt. A 19. század végi magyar erdészet tehát a térbeli és fajok közötti hierarchia összekapcsolásával válaszolt az erdőterületek elhelyezkedésével kapcsolatos dilemmára.32 Debrecen Bedő munkájának 1896-os bővített, reprezentatív kiadásában a VIL táblára került. Ebben a felosztásban a város szigetként tűnt fel az erdőt- len alföldi megyék tengerében. Másképp olvasva Debrecen az erdős erdélyi területek utolsó bástyája volt, amely ráadásul igen jó vasúti összeköttetéssel rendelkezett Erdély teljes északkeleti területe felé. Debrecen helyi viszonyai az éghajlat és erdő összefüggésével kapcsolatos iskolapéldává váltak a korabeli erdészek számára.33 Az 1881-ben az Országos Magyar Gazdasági Egylet (OMGE) kereteiben szervezett ún. ankéttárgyalások során, vagyis a „gazdasági bajok kipuhatolására” rendezett vita erdészeti témájú rendezvényén elhangzott, hogy „ha fognak is bekövetkezni aszályos évek, erdős vidéken nem fogják oly erősen súlytani a lakosságot és annak barmait. Debrecen marhaállományát aszályos években a terjedelmes erdők mentették meg eddig.”34 Bedő nevezetes, 1896-ban készült átnézeti térképének Politikai felosztás című füléből az is kiderül, hogy ez a szerep elég fontos volt ahhoz, hogy a városból erdészeti szempontból is regionális közigazgatási központ váljon. A város szemszögéből rajzolva Bánk, Csere, Haláp, illetve a fel sem tűnő Gút erdeit hasonló szerepben ábrázolták, mint a teljesen eltérő növényzettel bíró nyugati, hortobágyi területeket: ezek a kiterjedt határ részei. A keleti és nyugati nyúlványok egyaránt erőforrások voltak a városi döntéshozók és a gazdálkodók szemében. Ebből a szemléletből következik az is, hogy mivel a határ a városmagnál jóval nagyobb területet foglalt magába, nagy jelentősége volt a centrum fenntartásában. Az 1879. évi XXXI. törvénycikk nyomán kiépülő háromlépcsős erdészeti igazgatás ezeknek a térről és tájról alkotott képzeteknek a mentén hozta meg döntéseit a legeltetésről és ennek időszakos tiltásáról, valamint felügyelte a községek erdőgazdálkodását. A döntések egyik legkülönlegesebb eredménye a legelőerdő fogalmának bevezetése volt. A fogalom azt a törekvést tükrözte, hogy a szolgalmak megváltásának idejére kompromisszum jöhessen létre az állattartás és az erdőgazdálkodás között. Ahogy Bund Károly, az Erdészeti Lapok 32 A Fekete Lajos és Blattny Tivadar által 1913-ban publikált Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a magyar állam területén című munka megújított képlettel állt elő térfajta kérdésben, ám az összehasonlításra itt nincs mód. Fekete-Blattny 1913. 33 Éghajlat és erdő kapcsolata már a 19. század második felében is vitatott kérdés volt. Lásd Divald Adolf és Flunfalvy János vitáját. Jankó 2013. 34 Bedő-Wágner 1881. 44. p.
