Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben

mégis fel kell hívni a figyelmet a mai történetírás produktumaira, a korszak egészét vagy részterületeit áttekintő összefoglalásokra, a különböző forráskiadványokra, valamint üzemtörténeti munkákra, amelyek az összképen túl rendszerint fontos, közvetlenül is hasznosítható anyagot nyújtanak.

Az általános tájékozódás után kezdhetünk hozzá a levéltári források, a sajtó, a speciális szakkérdésekkel foglalkozó munkák feldolgozásához. A Fővárosi Levéltárban található iratanyag korszakunkra nézve is igen bőséges. A főpolgármesteri, polgármesteri, közgyűlési, bizottsági hatok, az egyes ügyosztályok, valamint a kerületek, elöljáróságok hasonlójellegű állagai alkotják forrásaink alapját.

A sajtó vonatkozásában ki kell terjeszteni kutatásainkat a kifejezetten fővárosi lapokra, úgyszintén az üzemi és egyéb szakmai újságokra, mert ezekben gazdag anyagot találunk a város-, a kerülettörténet legkülönbözőbb területeire.

Az elmondottakból következően igen fontos, hogy a parlamenti ülések kiadott jegyzőkönyveit (parlamenti napló), a törvénytár köteteit is kézbevegyük, hiszen ezek a fővárosi törvények, a főváros és a központi államhatalom, a fővárosi élet viszonylatában szolgálnak nélkülözhetetlen adatokkal.

Természetes, hogy a város- vagy kerülettörténeti munka nem nélkülözheti az egyes személyek, közigazgatási vagy politikai vezetők egyéniségének, tevékenységének bemutatását. Noha forrásaink már említett fő típusai erre nézve kellő támponttal szolgálnak, mégsem mellőzhetjük a különböző életrajzi almanachokat, ezeknek fővárosi változatait, mivel itt bizonyos korlátok között „készen” is kapjuk az anyag egy részét.

Amikor már a számbavehető forrásokat, az irodalmat, a sajtót feldolgoztuk és világosan látjuk, milyen anyaggal rendelkezünk, egyben fel tudjuk mérni azt is, milyen kérdésekre akarunk még választ kapni, akkor fordulhatunk eredményesen az élő forrásokhoz, vagyis azokhoz a személyekhez, akik különböző posztokon cselekvő részesei voltak az általunk feldolgozott folyamatoknak, eseményeknek. A kortársak visszaemlékezései - részben már publikálva is - rendelkezésre állnak, de az élőszavas közléseket is jól hasznosíthatjuk. Ezek sok olyan részletet tudnak megvilágítani, amelyekről az írásos források esetleg nem adnak tájékoztatást, és feltétlenül színezik, életszerűbbé teszik a történeti leírást. (Ilyen szempontból — egyben azonban a jellegzetes álláspontok, megfogalmazások érzékeltetése miatt is kell — jól megfontoltan és kellő mérséklettel élni az írásos források, a sajtó idézésével, megszólaltatásával.) A visszaemlékezések felhasználásának, feldolgozó munkába való beépítésének elengedhetetlen feltétele annak az általánosan érvényes módszertani elvnek az alkalmazása, hogy , egy forrás — nem forrás”, hogy a forrásokat a megnyugtató végeredmény, megállapításaink tudományos megalapozása érdekében mindig össze kell hasonlítani egymással.

75