Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
feltétlenül a szakszerűség keretei között maradjon. Ezek a rendezvények természetesen a honismeret minden ágazatában hasznosnak bizonyultak, így a régészet területén is, amely jelen pillanatban tanulmányunk szűkebb témáját képezi. Sajnos egyelőre nem számolhatunk be olyan gyakorlati eredményekről, amelyek a főváros területén születtek a honismereti mozgalom régészeti ágazatának rendszeres tevékenységéből, mert ha voltak és vannak is ilyenek, ezek mindig alkalomszerűek, egymástól elszigetelt akciókból keletkeztek. Talán a csepeli szakkör évekkel ezelőtti működését idézhetném, amely eredményesnek is bizonyult, s amelynek során kiváló kezdeményezések láttak napvilágot, mindenekelőtt a főváros régészeti leletanyagának növelésében, a csepeli topográfiai munkák előre lendítésében. A csepeli, majd a közvetlenül szomszédos szigetszentmiklósi helytörténeti mozgalom régészeti tevékenységét kitűnően rendezett kiállítás koronázta, sajnos azonban ezt követően nem folytatódott a gyümölcsöző tevékenység. A csepeliek munkájának sikere persze mindenek előtt kitartó szorgalmuknak, de nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy fel sem vetődhetett a tevékenységgel kapcsolatban a dilettantizmus vádja. Munkájukat kezdettől fogva régész irányításával végezték, s ez kitűnő segítséget jelentett a szakkör számára, miután szakszerűen végezhették a szigetre vonatkozó régészeti adatok összegyűjtését. A segítség természetesen kétoldalú volt, mert a szakkör működése jelentős mértékben megnövelte a szigetről eddig előkerült régészeti leletanyagot. Az általuk felkutatott lelőhelyeken a múzeum által végzett feltárások új leletegyütteseket hoztak létre. Nyilván idézhetnénk még hasonló példákat a főváros különböző kerületeiből, ahol több-kevesebb szakértelemmel folyt vagy folyik olyan honismereti munka, amelynek régészeti vonatkozású része is van. Ezek azonban eléggé szervezetlenek, legalábbis, ami a múzeummal fennálló kapcsolataikat illeti, éppen ezért az általuk elért eredmények aligha hasznosíthatók, sőt esetenként károsak is lehetnek a régészeti kutatás számára. A fentiek során több alkalommal is megemlítettem a szakértelem és a szakszerűség fogalmát, amely a régészeti tevékenység egyik nélkülözhetetlen alapeleme. Ennek hiánya felmérhetetlen károkat okozhat, olyan adatokat semmisíthet meg, amelyek sok esetben nem is pótolhatók. A szabályos keretek között végzett régészeti jellegű honismereti tevékenység egyik óriási előnye abból származik, hogy a munkában résztvevők megtanulják, hogy a régészet ma már nem az egyedi tárgyak, furcsa leletek gyűjtését jelenti, hanem ennél jóval többet. E leleteket meg kell szólaltatni, hogy eleget tegyenek történeti forrásértékükből adódó feladatuknak. E megszólaltatáshoz pedig aligha elegendő, ha innen-onnan előszedett, földből kikapart tárgyakat adunk úgy az illető szakember kezébe, hogy már arra sem emlékezünk, hol és hogyan találtuk ezeket. Az ilyen leleteknek önmagukban kevés a forrásértékük, aligha jelentenek többet, mint egy-egy ritka szalvéta vagy gyufacímke jelent gyűjtője számára. A föld alól előbukkanó régészeti leletek azt a pillanatot rögzítik, amikor használatuknak vége szakadt, akár véletlen, akár erőszakos körülmények közepette, s ezt a történeti eseményt kell rekonstruálnunk e tárgyak segítségével, mégpedig olyan módon, hogy az előkerülés minden adatát feljegyezzük, dokumentáljuk. Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha a szakember jelen van a régészeti lelet napvilágra hozásánál, jobban mondva, ha ő 10
