Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Előszó
Előszó Könyvtárnyi már a Budapesttel foglalkozó művek száma. A magyar fó'városnak és elődjének, a három városnak településéről, viszonyairól híres utazók tudósították annak idején a közvéleményt. Az 1660-as években Evlia Cselebi török világjáró írta le a három Dunaparti város topográfiáját, 200 év múltán a dán Andersen mesélt róla. Körösi Józsefnek, a fővárosi statisztika megalapítójának 1870-ben összeállított adatsora mindmáig a XIX. század végi európai viszonyok fontos forrásműve. Elismert szakemberek foglalkoztak régészeti emlékeink feltárásával, és nemzetközi sikert arattak városunk építészetét és művészetét elemző monográfiákkal. Mi, budapesti polgárok úgy tartjuk, joggal lehetünk büszkék történelmünkre. Pest, Buda, Óbuda lakossága a történelem folyamán nem egyszer építette újjá óriási erőfeszítésekkel a várost időállónak, korszerűnek és magyarnak. Nemzeti létünk mélypontját is talán leginkább Budapest sorsa szimbolizálja. 1944 decemberében a náci vandalizmus megakadályozta, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítsák. A felszabadító szovjet hadsereg fegyverletételi felhívásának visszautasítása, majd ezt követően a hadszíntérré vált város kirablása és lerombolása kérdésessé tette nemcsak a főváros, hanem — gazdasági-politikai jelentősége következtében — az egész ország létét. Tudjuk azt is, hogy az 1945-ös tavasz milyen pezsdülést hozott a felszabadult városba, friss szelet az alkotásban, a munkában és az életmódban egyaránt. Budapest kezdeményezője, ihletője, egyúttal jelképe lett a nemzeti-társadalmi újjászületésnek. Régi adósságot törlesztünk azzal, hogy a magyar fővárosról szóló híradásaink sorát most történelmi vázlattal egészítjük ki. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy aki Magyarországot érteni akarja, annak az ismerkedést Budapesttel kell kezdenie. A megkésett magyarországi polgári fejlődés és a városodást kiterjesztő gyors iparosodás időszakában objektív helyzete folytán is ez a város lett a XIX—XX. század fejlődésének és ellentétei kiéleződésének csomópontja. 1910-ben, amikor a városi népesség aránya az ország lakosságáéhoz képest 18%-ot tett ki, a 3 millió városi lakos 1/3-a az egyetlen európai ütemben fejlődő városban, Budapesten tömörült, amely 70 év alatt hétszeresére duzzadt. Az első világháborút követően Budapest viszonylagos súlya ismét nőtt: részesedése az ország ipari termelésében 28%-ról 50%-ra ugrott, a 7,8 millió lakosból 1,2 millió Budapesten, további fél millió a város környékén lakott. Bár tudatában voltunk, hogy az 1945 utáni újjáépítés közvetlen célja nem lehetett több, mint az ipari, a közlekedési és a kereskedelmi kapacitás rekonstrukciója a mielőbbi gazdasági megerősödés érdekében, mégis számos kísérlet történt a túlméretezettségből eredő aránytalanságok módosítására. 7
