Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Pest-Buda (1686-1849)
által kiküldött követek élnek, ez a kormánypárt pozícióját erősítette volna az országgyűlésen. Egy demokratikusabb szervezetű, szélesebb választójog alapján választott testület képviselőinek szavazata viszont a polgári haladás híveinek táborát erősíthette volna. Buda város követei az 1843. évi országgyűlésen a „belrendezés” kérdését helyezték előtérbe; a pestiek nemcsak, hogy a szavazati jog elsőbbségéért szálltak síkra, de egyikük, Járy György városbíró, maga szervezte és vezette a szavazati jog elsőbbségéért küzdő városok egyesületét is. S habár a pesti tanács néhány tagja a liberális nemesség óvatos, sokszor következetlen hívévé szegődött is, a pesti várospolitikában — a tanácsban és még inkább a választott polgárság körében — a konzervatív szellem uralkodott. A város lakosságának tehát — egy szűk réteget leszámítva — nem voltak egységes, kiforrott politikai céljai és követelései, így a kispolgárság gyakran a különböző politikai áramlatok könnyen befolyásolható bázisává vált. Tagadhatatlan azonban, hogy az 1840-es években e rétegek politikai érdeklődése feléledt; politikai aktivitásuknak talán legvilágosabb tanújelét 1847-ben Kossuth Lajos Pest megye követévé választásakor adták, amikor „a főváros iparűzők tömérdek sokaságában” fáklyás zenével tisztelték meg. Mindennek is szerepe volt abban, hogy Buda és Pest az 1848. évi polgári forradalom kiindulópontja, kezdeményezője, a továbbiakban pedig a forradalom, a független Magyarország fővárosa lehessen. A forradalom fővárosa 1848. március 15. átütő erejét tehát a tüntetést kezdeményező ifjú értelmiségiekhez és egyetemistákhoz csatlakozó pesti tömeg adta meg. A forradalom első hónapjaiban a pesti tömegmozgalmak erősen hozzájárultak a bécsi udvari reakció elleni harc sikeréhez, s az országgyűlés a feudális viszonyok felszámolását célzó törvényhozói munkájának eredményességéhez. S amikor 1848 őszén, az európai forradalmi hullám apályakor a bécsi kormány elérkezettnek látta az időt, hogy fegyverrel verje le a magyar forradalmat, e sorsdöntő napokban megint csak a pesti utca szorította a kormányt az önvédelem megszervezésére. Nem lebecsülendő az a segítség sem, amelyet a főváros katonák állításával, fegyver, egyenruha, felszerelés szállításával a szabadságharcnak nyújtott. Pest volt a kormány Debrecenbe költözéséig a nemzeti küzdelem fővárosa; ezért kellett elszenvednie az 1849. január elején bevonuló császári csapatok megtorló intézkedéseit, valamint 1849 tavaszán, Buda visszafoglalásakor a várat védő osztrák tábornok, Hentzi kegyetlen bombázását, melynek Pest legszebb része, a Duna-parti palotasor, a Belváros, a Lipótváros és a Terézváros számos régi épülete esett áldozatul. Az 1848. évi törvények demokratikusabb alapokra helyezték a városok önkormányzatát. A tisztújítási és az országgyűlési követválasztási joggal rendelkezők körét ugyan a vagyoni, illetve műveltségi cenzus erősen leszűkítette — Pesten a nagykorú férfiaknak mindössze 15%-a rendelkezett választójoggal —, de e korlátozás ellenére is a városi lakosságnak a korábbinál sokkal szélesebb köre előtt nyílott lehetőség arra, hogy befolyásolhassa a város vezetőségét. Az 1848. évi 23. törvénycikk megszüntette a kormány korábbi befolyását a tisztújításra, eltörölte a tanács és a választott polgárság tagjainak élethosszig tartó tisztjét. A városi hatóságot egy önmaga köréből, illetve a felsőbb hatóság által kijelöltekből kiegészülő testületből olyan — több ezer szavazó által — választott testületté alakította, 34
