Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A középkori testvérvárosok
és a német közösségből száz polgárt, azzal, hogy ez a testület válassza meg Szent György napján, április 24-én az új tanácsot. Bár a szabályzat szerint a választók testületébe a céhek — tehát az iparosok — képviselőit is fel kellett venni, a lelépő tanácsnak nyilvánvalóan megvolt a módja, hogy csak neki megfelelő, a régi tanácstagokra vagy azokhoz hasonlókra szavazó egyéneket vegyen be a testületbe. Ez a rendszer 1529-ig maradt érvényben, és lehetővé tette a patríciátus zavartalan uralmát. Nem véletlen, hogy Münzer János kilencszer, Pemfflinger János nyolcszor, a magyar Ádám Gergely pedig legalább hétszer lett bíróvá. A plébániák közti viszályt is elsimították. 1441-ben — mint láttuk — a három plébánia között véglegesen megvonták a határt, és ez megszüntette a németek plébániájának vezetési igényét. A bíró ekkor a német Onwein Péter volt, aki azonban nevét magyarra fordítva, magát Bornemisszának nevezte. Kereskedelem, kézműipar, kultúra A XV. század második fele és a XVI. század eleje a feudális főváros fénykora volt. A XV. század elején a királyi udvar, a központi kormányszervek és bíróságok végleg visszaköltöztek Budára; ennek folytán számos főpap és főúr telepedett meg a városban. A királyi udvar és a bíróságok az egész országból ide vonzották az ügyes-bajos embereket, és ez állandó belső piacot biztosított a főváros számára. Ebben az időben kezdte éreztetni kedvező hatását a németországi városok növekvő hússzükséglete miatt egyre jobban kibontakozó magyarországi szarvasmarha-tenyésztés és kivitel. Ebben a budai magyar kereskedők, de különösen — a XV. század elején újra önállósult — Pest polgárai korán vezető szerephez jutottak, és ez hozzájárult a két város polgársága kereskedelmi tőkéjének megerősítéséhez. Jogilag ekkor a két testvérváros független volt egymástól, sőt az 1470-es években Pestet Budával egyenrangú királyi várossá emelték. Pest belső szervezete különben — leszámítva a német elem előjogait — Budáéval azonos volt; lakosságszámát tekintve Buda után az ország három-négy legnagyobb városa közé tartozott. Ennek ellenére a két várost gazdaságilag már a kortársak is egységnek tekintették. A testvérvárosok az importcikkek legfontosabb szétosztó, az exportcikkeknek — főleg a szarvasmarhának — gyűjtőhelyei voltak. A budai pünkösdnapi és kisaszszonynapi (szeptember 8.) és főleg a pesti Vasas Szent Péter-napi (augusztus 1.) és Miklósnapi (december 6.) vásárok az ország legforgalmasabb és legjelentősebb vásárai közé számítottak. Tovább fejlődött a kézműipar is. Számos céh alakult, amelyek nemcsak az egyes iparágak érdekvédelmét, hanem többek között fontos minőségellenőrző, ipari „rendőri” feladatokat is elláttak. Ekkor még csak egyes céheknél mutatható ki — igaz egyre nagyobb mértékben — az elzárkózási tendencia, amely a mesterjog elnyerésének, az iparoslegények önállósulásának megnehezítésében nyilvánult meg. Az iparoslegényt jelentős költségek terhelték, ha mester akart lenni, és ezektől a költségektől csupán akkor mentesült egészben vagy részben, ha vagy egy mesternek a fia volt, vagy pedig egy mester özvegyét (leányát) vette feleségül. A kézműipar differenciálódott. Budán ebben az időben 79, Pesten 32 kézműipari szakmát tudunk kimutatni. A kézművesek legnagyobb része a ruházati-, a fém- és az élelmiszeriparban, Pesten ezen felül még a bőriparban dolgozott. A legdififerenciáltabb a fémipar és a fegyvergyártás volt, különösen itt hatott a fővárosi jelleg. Nem véletlen az 18
