Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A középkori testvérvárosok
ötvösök nagy szerepe. A késgyártás viszont a nagyarányú stájer késimport következtében hanyatlott, az import különben egyedül a szövőipart sorvasztotta. Különösen jelentős volt a szűcsipar. A gabonatermelés mindkét városban háttérbe szorult, sőt eltűnt, a polgárság élelmiszerbehozatalra szorult. Elsősorban a Kisalföldről hoztak hajón gabonát. Buda környékét szőlők borították, a bortermelés azonban az esetek többségében vagy a gazdag polgárok kezében volt, akiknek nem ez volt a fő bevételi forrásuk, vagy pedig a szegényebb polgárok saját borszükségletét fedezte. A népes szőlőmunkás réteg növelte a városi plebejusok számát, hiszen a szőlőtermelés bizonyos fokig hozzájárult egyes közeli falvak elnéptelenedéséhez. Ezzel kapcsolatos Óbudaörs, Nándor és Sasad pusztulása is: a két utóbbi falu helyét pontosan ma sem ismerjük. A paraszti osztályharc egyik formája ugyanis a szökés, a városba költözés volt. A parasztok Buda körül szőlőket telepítettek, a szőlőt ugyanis szabadon eladhatták a polgároknak — szántóföld eladásához már földesúri engedély kellett —, és otthagyták a falut. A Duna bal partján a város körül legfeljebb kertészetre, dinnye-, retek-, répatermelésre maradt adat, különben állattenyésztés folyt. Itt is pusztává váltak a falvak, helyükön legelők keletkeztek. A falusi kézműipar a két város környékén szükségképpen elsorvadt: a város piaca uralkodott a falun. Csak néhány, a várostól távolabbi település tudott gazdaságilag megerősödni, így a mezővárossá vált Tétény és Csepel. A kora középkorból semmiféle olyan adat nem maradt ránk, amelynek alapján a pesti és budai népesség számát akárcsak nagyságrendileg is becsülhetnénk. Erre csak a XV— XVI. század fordulójától van lehetőség: ekkor Budának (a környező településekkel együtt) kb. 12—15 000, Pestnek legfeljebb 10 000 lakosa lehetett. Középkori értelemben ez a lélekszám megközelíti a nagyváros fogalmát, és mivel gazdaságilag a két város már akkor összetartozott — legalább úgy, mint például az akkori Prágát alkotó városok —, együttesen feltétlenül a középkori nagyvárosok közé számíthattak. Óbudáról nem maradt adat. Úgy tűnik ugyan, hogy a XIV. század közepére teljesen elsorvadt település a XV. század végére újra városi fejlődésnek indult, de még így sem igen lehetett 1—2 ezernél több lakosa. Mindenekelőtt a középkorban uralkodó „higiéniai” viszonyok következtében a polgárcsaládok zöme három generáció után kihalt. Mindkét város rászorult a folyamatos bevándorlásra. A középkori városokba elsősorban közvetlenül piackörzetükből vándoroltak be, azaz arról a területről, ahonnan a parasztok áruikat behozták a hetipiacokra. így volt ez Buda és Pest esetében is. Ezen felül mindkét város — de különösen Buda — az egész ország szinte valamennyi városából és mezővárosából fogadott be új polgárokat. Sok külföldi is költözött Budára, főleg olyan városokból, amelyekkel a magyar főváros kereskedett, elsősorban Nümbergből és Bécsből, de tulajdonképpen a St. Gallentől Nümbergen és Boroszlón át Krakkóig húzódó vonaltól délre eső valamennyi német anyanyelvű városból; így a német polgárság — bár állandóan fogyott — nem tűnt el a városból, Pesten viszont alig éltek németek. A három város környékéről bevándoroltakkal növekedett a magyar anyanyelvű lakosság számaránya. Buda azonban fővárosi szerepet töltött be, mind az ország más városaival, mind külföldi városokkal élénk kereskedelmet folytatott, így természetesen ezekről a vidékekről is sok új polgár, elsősorban németek települtek ide. Jelentős volt még — a hazánkkal szintén kereskedő — olaszok, főleg firenzeiek és velenceiek száma. A középkor végén, azaz azelőtt, hogy János király 1529-ben kitelepítette a budai németeket, Buda több mint felében magyar lakosságú város volt ugyan, de igen nagyszámú német kisebbséggel (pleb jus elemekkel is!). Olaszok, a soknemzetiségű magyar állam különféle 19
