Csáki Tamás - Hídvégi Violetta - Ritoók Pál (szerk.): Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok (Budapest, 2009)
Winkler Gábor: Városépítészet a neoreneszánsz korában
Winkler Gábor Városépítészet a neoreneszánsz korában Hazánkban az első városrendezési tervek a 18. és 19. század fordulóján készültek el. Ebben az időben állították össze és hagyták jóvá a városatyák a legkorábbi szabályozási előírásokat is. Az első „Városszépítő Bizottmányok" ugyancsak e korban alakultak: feladatuk a város rendezésének és fejlesztésének előkészítése, tervek készíttetése, a fejlődés anyagi eszközeinek előteremtése és a megvalósulás ellenőrzése volt. Az 1780 után következő jó egy évszázadban a városrendezés elmélete és gyakorlata egyaránt sokat változott, fejlődött, korszerűsödött. Az újítások nagyban hozzájárultak a magyar települések gyorsabb növekedéséhez, tervszerű fejlődéséhez. Az egy-egy részprobléma kapcsán hozott döntések helyébe a tervezettség, szabályozottság és céltudatosság lépett. De nem csak a városrendezés módszerei tökéletesedtek: a városépítészet művészi elképzelései, céljai és stílusa is sokat változott. Talán kevesebbet hangoztatjuk, de a városépítészetnek — így a neoreneszánsz városnak is — megvannak a saját, más korszakoktól eltérő stílusjegyei.1 A város alakításának jellegzetességei azonban sokban különböznek egy-egy épület megalkotásának sajátos művészi eszközeitől. Mindez már magából az alkotás léptékéből következik, de erősen függ a kor társadalmi akaratától is. A neoreneszánsz városépítészet sulus-meghatározó elemei közé tartozik a település szerkezeti felépítésének, vonalas létesítményeinek, útjainak, tereinek elhelyezkedése, sajátos rendje, egymáshoz való viszonya. Az újonnan kialakított negyedekben az utcák és terek által határolt tömbök kiosztása, a telekhatárok vonalvezetése, a beépítés rajzolata, a városalaprajz jellegzetes „ornamentikája", a város „szövete" ugyancsak eltéréseket mutat a megelőző időkhöz képest. E korban kisebb-nagyobb mértékben megváltozott a szabad tér kihasználásának, épületekkel való beépítésének módja, a rendelkezésre álló tér kitöltése, méreteinek, mélységének és szélességének érzékeltetése. Sajátosan alakult a szabadon hagyott terek és a beépített térrészek aránya és egymáshoz való viszonya. Változásokat tapaszthatunk a térfalak megjelenésében, jellegében, módosult a homlokzatok plasztikai összhatása, a tér kiemelt pontjainak megjelölése is más lett. Természetesen nem elhanyagolható maguknak az épületeknek a kialakítása, jellegzetes elhelyezkedése, tömeg- és felületformálása, használatos építőanyagai és a külsőbelső felületek színeinek módosulása sem. Más lett a település viszonya természetes környezetéhez, a települést körülvevő tájhoz, domborzatához, vízfelületeihez. A neoreneszánsz építészei világosan látták, hogy a városépítészet óhatadanul a nagyobb léptékű komponálás lehetőségeit rejti magában. Ezeket a lehetőségeket tudatosan kihasználták. Az épületeken kívül a városkép alakításában fontos szerepet szántak a növényzetnek, a fasorok és a parkok elrendezésének, a városi zöldfelületek „bebútorozásának". Városkép formáló eszközzé váltak az utakat szegélyező díszes kandeláberek, kerítések, 1 A városépítészet stílusáról: POGÁNY 1954; WAGNER-RIEGER 1968. 65. p.
