Csáki Tamás - Hídvégi Violetta - Ritoók Pál (szerk.): Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok (Budapest, 2009)
Sisa József: A neoreneszánsz Európában és Magyarországon — vázlatos áttekintés
aki tehetsége révén mindenki másnál nagyobb érzékkel integrálja és lényegid, át a reneszánsz formákat. 1870-től a városi középületeknél gyakorlatilag a neoreneszánsz az elvárt stílus. A pesti Új Városháza (1870—1875) esetében ezt szavakkal is megfogalmazták, amikor Steindl neogótikus tervét elvetve az építésztől a „városhoz szokásos stílű*', vagyis neoreneszánsz palota tervezetét rendelték meg. Az első igazán nagyszabású, részben állami, részben fővárosi hivatali középület, Ybl Fővámháza (1870-1874) — amely jelentőségében akár minisztériumi épületnek is tekinthető — lényegében megadta a neoreneszánsznak a hivatalos státuszt. Az Opera (1873-1884) tervpályázati kiírásában expressis verbis megjelenik: az épületnek „a legjobb renaissance stylben" kell készülnie. Az állami épületeknél a „szigorú és komoly renaissance styl"40 használata jóformán obligát, legyen szó iskoláról, kórházról, árvaházról vagy laktanyáról. Az architektúra igény szerint lehet gazdag és változatos, szerény és sematikus vagy éppen az alapformákig egyszerűsített. Az additív jelleg mellett ez a rugalmasság teszi a neoreneszánszot a városi építészetben jóformán minden funkcióra alkalmassá, amibe bele-YblMiklós: Operaház Budapest, 1873-1884 értendő a lakóház is a magánpalotától a bérkaszárnyáig. A kiegyezés után a gyors felzárkózás útjára lépő Magyarországon és különösen Budapesten az 1870-es, 1880-as évek építési láza egybeesik a neoreneszánsz egyeduralmával, ami a stílusformát kiemelt jelentőségre emeli. Az olasz neoreneszánsznak ilyen súlyos szerepe, esetenként kizárólagos megjelenése a városképben nincs meg Nyugat-Európában; ez inkább a tágabb, Poroszországtól Bajorországon, Csehországon és Ausztrián át Magyarországig terjedő, az ízlés közösségét alkotó közép-európai térségre jellemző. Az eddigiekben tárgyalt (neo)reneszánsz alatt gyakorlatilag az olasz (neo)reneszánsz értendő. Ez az a formanyelv, amelyet a közép-európai országokban általánosan, fenntartás nélkül elfogadtak. A kortársak számára nem volt kizárólagosan olasz karaktere, nem hordozott sajátos, egy bizonyos országra utaló nemzeti asszociációkat. Az építészek és a megrendelők többnyire tisztában voltak eredetével, de ez nemzeti indíttatású érzületet nem keltett. Az olasz neoreneszánsz az építészeti életben lényegében univerzális, kozmopolita stílus formaként volt jelen, hasonlóan, mint például az előző fél évszázadban a klasszicizmus. A reneszánsz további nemzeti — francia és német -változataival némileg más a helyzet. Emlékeinek kutatása és publikálása később indult, és az ezekre alapuló stílusvariáns nemzeti asszociációi a kortársak szemében inkább megmaradtak. Franciaországban az 1850-es, 1860-as években kiemelt figyelem irányult az uralkodók és körnvezetük dicsőségét hirdető Loire-menti kastélyokra. Ugyanakkor a későbbi évszázadok — klasszikától, illetve a reneszánsztól teljes mértékben soha el nem szakadó — francia építészete is a kutatás és megbecsülés tárgya lett a Goncourt-fivérek 1854-ben kiadott, úttörő jelentőségű munkája nyomán.42 A németek számára a heidelbergi vár jelentette az emblematikus történeti emléket; korai, igényes publikálására sajátos módon Párizsban került sor 1859-ben.43 Ernst Förster 1858-ben megindult hatkötetes, német műemlékeket bemutató 38 SISA 1983. 255. p. 41 GAILHABAUD 1852; PETIT 1860; PETIT 1861. 39 YBL 1991. 113. p. 42 GONCOURT 1854. 40 -c-L: A szegedi új főgyrnnáziurn. In: Él 8 (1884) 16. sz. 157. p. 43 PFNOR-RAMÉE 1859.
