Csáki Tamás - Hídvégi Violetta - Ritoók Pál (szerk.): Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok (Budapest, 2009)
Nagy Zita: A berendezett város - Fotográfusok az Andrássy úton (1875—1925)
Nagy Zita A berendezett város — Fotográfusok az Andrássy úton (1875-1925) A város, mint közösség és a benne lakó egyén összetartozás- és identitásmdatát, (ön)reprezentációs igényeit, szándékait — egyfajta tágabb értelemben vett önarcképként — a városábrázolások jelenítik meg. A városkép az időbeli folytonosság hordozójaként a közös történeti tudás, a közös emlékezet, a kulturális örökség integráns részévé válhat, és megfordítva, a megsemmisülő vagy feledésbe merülő látványok a kollektív- és egyéni emlékezet fehér foltjaiként világítanak. írásom — a fentiek jegyében — a 19. század utolsó harmadában megszülető modern nagyvárosi nyilvános terek térhasználati, illetve ábrázolási gyakorlatának működésével foglakozik, és igyekszik azt a korszak fotográfusainak társadalmilag meghatározott, ugyanakkor mindig személyes látás- és kifejezésmódjának vizsgálatán keresztül bemutatni. A budapesti Sugár majd Andrássy út kiépítése nagyszabású nyitánya, egyben katalizátora volt a város életében később bekövetkező kulturális és társadalmi változásoknak. Az itt zajló események példaként szolgáltak, az út pedig a város, sőt az ország tengelyévé, egyfajta szimbolikus főutcává, alkalmanként nagyszínpaddá vált, jóllehet a hétköznapokban a többi köztérhez hasonlóan ez is csak a legtriviáHsabb események megszokott színtereként működött. E mindmáig megőrzött kettős karakterével az Andrássy út a korszak vizuális (ön)reprezentációjának vizsgálatakor különösen izgalmas témául kínálkozik, annál is inkább, hiszen története - jelentősé-1 Köszönet a címért és az inspiráló gondolatokért Grunwalsky Ferencnek, aki egy 1977-es interjúban beszél állókép, film és történelem viszonyáról, archív képrészletek filmes felhasználási lehetőségeiről, 1919-es felvételekről, és Klöszről. Szerinte Klösz géből adódóan — képileg is gazdagon dokumentált, időben és térben jól körülhatárolható, korszakolható. A helyszín itt következő ábrázolásai konkrét példákon hivatottak városlakó és környezete organikus, mindegyre változó kapcsolatát érzékeltetni: a születő főváros lakóinak a kezdetben idegenül ható, kulisszaszerű, hatalmas terekben való elveszett bolyongásától e terek megszokásán keresztül a folyamatnak addig a szélső pontjáig, amikor az itt élők eljutnak a korábbiakban látszólag fegyelmezetten követett térhasználati gyakorlat és szabályok nyílt elutasításáig, ahol a rendet a rende(ze)tlenség váltja fel, a közösség egyes tagjai, csoportjai pedig immár tudatosan és tevőlegesen is részt követelnek és vesznek tágabb környezetük, a közterek (áralakításában, és azok ábrázolásában is. Mindezt tipikus fotográfiai műfajokon, a korszak első felét inkább jellemző városi táj- (azaz utca- és épületképek), utóbb a periódus második felében túlsúlyba kerülő eseményképek jelzik. A fotográfiák elemzése közben igyekszem rámutatni e képek alkotóinak a városi társadalom önreprezentációjában és a városimázs kialakításában betöltött szerepére, valamint a kor társadalmában elfoglalt — mindeddig talán kevesebb figyelemre méltatott — rendhagyó státuszára is. írásom sokat köszönhet a város-, a társadalom-, az építészettörténet valamint a fotográfia témakörében született munkáknak, ám nem szándéka felmondani azokat.1 Egyfajta szubjektív értelmezési kísérlet inkább, amelynek bázisául néhány ma is kézbe vehető eredeti foúgy dolgozott, mint egy nagytotálokban gondolkodó filmes, aki segédeivel „berendezte a várost". HERNÁDI-GRUNWALSKY 1977. 350. p.
