Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)

Majsai Tamás: Kinek a titka?

átívelő (már a korábbi történelmi szakaszokban is szervülten létező) mintájának. A „szűk esztendős" 50-es (és 60-as) évek sajátos lehetőségei ellenére az egyházak túlélésstratégiájától lényegileg idegen maradt a nem népegyházi ekklesiológia. A túlélést ennek jegyében — és a későbbi államegyházi egybefonódástól minőségileg különböző, un. kollaborációs-integrációs technikákkal — kezdeményezők így nemcsak magukra maradtak, hanem a „lehetségesnél" lényegesen nagyobb hibaszázalékkal tudtak csak politikát és történelmet csinálni, s szinte törvényszerűen váltak (az egész struktúrára nézve következményterhes módon) lapsijaivá egy máskülönben is lehetetlen vállakózásnak. Az 1956-os átmeneti, konszolidációs periódust követően, közelebbről a 70-es évektől számíthatóan lényeges változások állottak be az egyházpolitikai fronton. Az addig abszolutisztikus természetű állami szupremációra épülő, monoprincipiális egyházpolitikai szerkezet fokozatosan kezdte nélkülözni a szükséges makropolitikai racionalitást és támogatottságot. A változások konkrét mibenlétét összegzőén úgy lehetne jellemezni, hogy fokozatosan kezdtek kirajzolódni az állami és egyházi szféra közötti mind békésebb koegzisztencia (egy quasi biprincipiális egyházpolitikai szerkezet) ama, immáron mindvégig érvényben maradó konstrukciós elemei, amelyek mögül egyre jobban előtűntek a kölcsönösségen alapuló (kényelmesnek mondható) államegyháziasság morfológiai jegyei. A társadalmi beilleszkedés tradicionálisan bevett, valójában intézményi tudásra visszavezethetően is felerősödő eme modellje annyira megkedveltette a hatalom sáncain belül való berendezkedést (sajátos módon még a „nem történelmi" egyházak esetében is), hogy a 70-es évektől kezdve, amikor (ismét) mód nyílott volna a politikai obedienciától való fokozatos leszakadásra és egy egészen más típusú, s más értékeket felhalmozni tudó alternatív egyház-