Erdei Gyöngyi: Fejezetek a Bárczy-korszak történetéből. Budapest művelődéspolitikája a századelőn (Budapest, 1991)

országos átlagnál sokkalta kedvezőbb anyagi lehetőségek ellenére - lassan épült ki a teljes népiskolai hálózat. A valóságban az elemi iskola IV. osztályának elvégzése után az utak életre szóló meghatározottsággal váltak szét, az elvben egységes alapképzésre különböző struktúrák épültek. 1. A gyermekek egy része - a helyi lehetőségek függvényében - folytathatta tanulmányait az elemi iskola V. osztályában, s a VI. befejezése után az ismétlő iskola heti néhány órás foglalkozása keretében. Az alacsonyabb néposztályok számára létrehozott ismétlő iskolának azonban semmiféle funkciója nem volt, ezért alig-alig létezett, s 1889-ben a fővárosban hivatalosan is kimondták a leányok iskoláinak megszűnését. 2. Egyre nagyobb sikerrel működtek ellenben a - gazdasági növekedés gyorsulásával párhuzamosan kiépülő - tanonciskolák, melyek szakképzési lehetőséget biztosítottak az elemi iskola IV. vagy VI. osztályából kikerült fiúk (később a leányok) számára is. Ezek a szakiskolák korszakunk elején még - a XIX. században bevezetett formák keretei között a differenciálatlan szakmastruktúra jegyében működtek. 3. AIV. osztály elvégzése után lehetőség nyílt - az 1868-as törvénnyel életre hívott - polgári iskolai továbbtanulásra. A polgári iskolák „azzal a célzattal keletkeztek, hogy az elemi iskola 4. osztályát végzett azok a növendékek, kik sem ipari pályára nem készültek, sem más középiskolába nem óhajtottak lépni, bizonyos középfokú általános műveltséget szerezzenek s ezáltal egyes hivatalok elnyerésére is képesíttessenek. A polgári leányiskola előkészítő iskolája részben azoknak a nőknek, akik óvónők, tanítónők óhajtanak lenni, továbbá akik női ipariskolába vagy kereskedelmi tanfolyamba óhajtanak menni, végül képesít a vasútnál, távírónál, telefonnál és postánál teljesítendő kezelőnői szolgálatra." ^ A polgári iskola az eredetileg tervezett hat osztály helyett négyosztályos forma lett és a fővárosi kispolgárság körében nagy népszerűségre tett szert már a XIX. század végén. A gyakorlatias ismereteket nyújtó iskolák évről-évre nagyobb számban vonzották a diákokat, s a főváros igyekezett a növekvő igényeknek eleget tenni, újabb és újabb iskolákat nyitni, s az itt folyó oktatást tartalmilag is korszerűsíteni. Tény azonban, hogy a polgári iskola a tanulmányok folytatása szempontjából erős korlátozást jelentett. Innen a gyakorlatban csak szakiskolákba - főként az ún. felső kereskedelmi iskolákba - vezetett az út, a középiskola elméleti irányultságú, klasszikus humán műveltségre épülő tudásanyaga fényévnyi távolságban állt a polgári iskolában megszerezhető ismeretek színvonalától. 4. Az elemi iskolából kikerülő gyermekek kisebb hányada (az arányokra később még visszatérünk) középiskolában folytatta tanulmányait. A gimnáziumi oktatás a klasszikus német mintákon alapuló valódi elitképzés volt, és az egyetemi felkészítést szolgálta. A reáliskolák a gimnáziumi műveltséganyag alapjait modern nyelvekkel és természettudományos ismeretekkel egészítették ki, s ez az érettségi után többféle életpálya felé nyitott utat. Az 1883/1. tc. értelmében bizonyos köztisztviselői állásokat érettségihez kötöttek, amelyekre jogosított, de lehetőséget adott a műszaki egyetemre, a tudományegyetemek természettudományi szakágaira s a gazdasági akadémiákra való átlépésre is. A fővárosi tanács a saját kezelésében működő (a korabeli szóhasználat szerint: „községi") oktatási formák közül már a XIX. század végén a népoktatás átszervezését tekintette legfontosabb feladatnak. Az elemi iskoláztatás és a szakképzés összekapcsolásával segítették - a fővárosi gazdaságból hiányzó munkaerő pótlása mellett - a beilleszkedést is. Az oktatásnak a változó igényekhez való alkalmazkodását több tényező sürgette. A korszerű törekvések különösen akkor kerültek előtérbe, amikor 1901-ben Bárczy István vette át a közoktatási ügyosztály vezetését. A kortársak egybehangzó véleménye szerint új