Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szücs György: A Rákosi Mátyás Művek

hoz, a háttér házainak s az emberek fejeinek egységes tónusa már jóval kevesebb kiigazítást igényelt. 2. A „kivágás" az egyik legtöbbet alkalmazott megoldás. Ugyanabban a keret­ben különféle képet rakhatunk egymás mellé vagy mechanikusan, vagy egy képpé komponálva. Az első esetben gondolati montázs jön létre, míg a másodikban ügyes kezek nyomán csak egy képet érzékelünk. 1919. március 23-án Rákosi a tanácsha­talom megalakulását ünneplő tömeggyűlésen szólalt fel. Az Emlékkönyvben közölt fotón (23. old.) hatalmas tömeg látható a Parlament előtt, ennek jobb felső sarká­ba illeszkedik a másik kép, egy oszlop mellett álló alak. Szerencsésebbnek tűnik az a módszer, amikor a szónok képe úgy kerül a tömeg elé, mintha hozzájuk beszélne. A végeredmény: Rákosi papírköteggel a kezében egy tribünön áll - az MKP 1946. május 9-i nagygyűlésén bejelenti a forint megteremtését -, mögötte az őt hallgató tömeg képe. (76. old.) Az már az utókor akadékoskodása, hogy a tömeg nem őt né­zi, Rákosi inkább kimerevített reprezentációs figura, a tribün széle pedig tisztán megrajzolt. 3. Az „újrakeretezés" a kihagyás legegyszerűbb formája. A retusőr mintegy „ab­lakot vág a valóságra", az elvárásoknak megfelelően kiemeli a fontos személyt vagy kisebb csoportot a környezetéből. Rákosi fiatal korában kevés fénykép készült, s ezekből kellett „kigazdálkodni" a nélkülözhetetleneket az Emlékkönyv számára. Rákosi 17 éves kori „portréját" (11. old.) az előző lapon szereplő szegedi főreális­kola csoportképéből emelték ki. Az újrakeretezett képet természetesen montázs­ként egy másik környezetben is elhelyezhetik, az újságcfmlapon, plakáton megjele­nő arckép már a szöveggel lép szoros kapcsolatba, mint amikor Rákosi 1935-os bör­tönfényképét használták fel a kiszabadításáért szót emelő röplapok, plakátok, újsá­gok, tekintve, hogy sok helyen ez volt az egyetlen hozzáférhető ábrázolás. 4. Az utókor szempontjából is az egyik legbántóbb technika az „elfedés" vagy „arctalanítás". Többnyire akkor nélkülözhetetlen, amikor a tágabb környezet nem mellőzhető, de a szereplők egy része felesleges illetve nemkívánatos. Klasszikus pél­dája Trockij eltüntetése Lenin és Sztálin társaságából. Ez az utólagos gesztus nem­csak azt jelenti, hogy a fotón rögzített eseményen - a későbbi megítélés szerint ­„ott sem volt", hanem azt is, hogy mivel nincs „neve", nincs „arca", nem is létezik, csak az arcnélküli romboló démonok világában. (A név áthúzása mint a személy megsemmisítésének jelképes cselekedete az egész történelmen végighúzódik. Leg­korábban talán az őskori barlangrajzolóknál érzékelhető, amikor a legyőzendő ál­lat, ember képét, jelét áthúzzák, amely tényleges pusztulásával egyenértékű.) Az 1945 utáni magyar történelemben ugyan készültek kompromittáló felvételek Rá­kosiról (Rajkkal és másokkal), de a fotók nagy száma miatt nem volt szükség a re­tusra, inkább kihagyták az ilyen képeket. így az Emlékkönyvben Sztálin szüle tésnapja moszkvai ünnepségének fotóján tapasztalható „elfedés" csak a szélen ülő Rákosi kiemelését szolgálta, a második sor kihagyott alakjai nem politikai okokból hiányoztak. (109. old.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom