Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szücs György: A Rákosi Mátyás Művek

gyobb, több az áhítatnál, mert ez á népek osztálytudatát és az emberiség boldogabb világát jelenti. Mi is elmegyünk templomunkba ma, az örökifjú, végtelen nagy természet szabad templomába, ahol nines tömjén, de üde, friss szabad levegő, ahol a képek és oltárok helyett az örök élet, a zöldelő fák és növények, a nyíló virágok mosolya fogadja szeretettel az embereket, kivétel és különbség nélkül, legyenek azok bár keresztények, mohamedánok vagy zsidók. Ott a mi templomunkban csak egy felekezet van: a népek, akik mind testvérek, csak egy vallás van: a szabadság".

13 Kevésbé átélt formában, de ugyanezt a lelkesedést találjuk meg Sztálinnál, aki 1905-ös kiáltványában „az aljas cár gyalázatos trónjának" ledöntésére szólította fel a munkásokat. „Szent kötelességünk - felkészülni erre a pillanatra. így hát készüljünk elvtársak! Vessük a jó magot a proletariátus széles tömegeibe. Nyújtsunk kezet egymásnak és tömörüljünk a pártbizottságok köré! Egy percre sem szabad elfelednünk, hogy csak a pártbizottságok tudnak méltóképpen vezetni bennünket, csak azok világítják meg nekünk az utat az ígéret földjére, amelyet szocialista világnak nevezünk."

14 A messianisztikus szocializmus ilyesfajta megfogalmazásai a kombattáns Spartakus-szövetségnél éppúgy fellelhetők, mint kevésbé publicisztikai felszínességgel, sokkal inkább szellemi azonosságkeresésének melléktermékeként, a fiatal Lukácsnál. Nem véletlen tehát, hogy Bertrand Rüssel, amikor filozófiatörténetében Szent Ágoston Civitas Dei-jét mutatja be, az elesettek és szerencsétlenek felemelését hirdető megváltás-tanról eszébe jut Marx, és pszichológiai megértéséhez kifejezéspárokat állít fel: „Jahve=dialektikus materializmus; Messiás=Marx; a kiválasztott (nép)= a proletariátus; az egyház= a kommunista párt; a második eljövetel a kommunizmus; a pokol= a kapitalisták megbüntetése; a milleneum= a kommunista világtársadalom."

15 1945-ben, Ruosel könyvének első megjelenése idején, a képlet némiképp módosult változata volt érvényes. A Szovjetunióban már lerakták a szocializmus alapjait, s a népi demokráciákban is ez a szál kezdett megerősödni: a felszabadított országok potenciális vezetői hazatértek Moszkvából, ahol kijárták „a forradalom iskoláját", megtanulták a győzelem művészetét. Az eszme megkérdőjelezhetetlen korifeusa Lenin után az állandó hivatkozások alapja Sztálin lett, akinek nevét mindinkább a párt szinonimájaként használták. Ha elfogadjuk Antonio Gramsci meghatározását, mely szerint a mai korban Az új fejedelem főszereplője az a párt lehet, „amely új típusú államot kíván alapítani"

16

, akkor világossá válik, hogy a párttal azonosnak tekintett pártvezér a pártot személyesíti meg, s átveszi annak funkcióit. Ezáltal a mitikussá növesztett személyiség szükségszerűen minden reprezentációs megnyilvánulás centrumában helyezkedik el, mint az eszme kicserélhetctlen megtestesülése. A szocializmust követő országok vezetői Sztálin „érintésétől" nyerték erejüket, viselkedésük kanonizált elvárásoknak felelt meg. Magyarországon ezt a szerepet Rákosi Mátyásra osztották ki. A kommunista pártvezér-klisét Rákosi egyéni vonásaival töltötte ki. A „Sztálin legjobb magyar tanítványa" kiemelő jelző fedezetét a gazdag forradalmi múlt alkot-