Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953 - Párhuzamos Archívum (Budapest, 2000)

II. FEJEZET LÁSZLÓ ISTVÁN 1951. ÉS 1953. ÉVI JELENTÉSEI

10. 1953. február 1-jei jelentés FEBRUÁR 1. Feldolgozva*

4 Vasárnap fél 11 óra tájban leszálltam az autóbuszról a Rákóczi úton, hogy a Rókustcmplomba benézzek. A Bástya vendéglő előtti hirdetőoszlopra ív alakú papír volt felragasztva. Rajta írógépelt vers. Címe: „Talpra magyar". Arról volt szó az összeeszkábált versben, hogy még egyszer talpra kell állnia most a magyarnak. Bizonyos folytatta a vers -, hogy kommünt itt nem akar senki: sem a paraszt, sem a proletár. „Kényszer ez, erőszak, de milyen barbár... A szabadságnak vér az ára. Értünk sokan ontották vérüket, most nekünk is be kell állnunk a dicső sorba." Felkelésre, ellenforradalmi kitörésre lázított a rossz vers, amit többen elolvastak, mert feltűnő helyen, szembeötlő módon volt elhelyezve. S nem valószínű, hogy a Bástya vendéglő söntésének egyik ittas vendége most ragasztotta volna ki a nyugodt helyen legépelt szöveget. Azt inkább feltételezhettem, hogy még az éjjel ragasztották ki s mostanáig közszemlén volt. A reakciós elvakultságot és elvaduitságot szemléltette. Bementem a Bástya vendéglő söntésébe s figyelmeztettem egy ott időző - kétségtelenül teljesen józan - őrmestert, hogy jelentse be megfelelő formában telefonon a rendőrségnek. Az őrmester kijött velem, megnézte a kiragasztott lapot. Visszasietett „telefonálni". Én be akartam menni a Rózsák terei templomba. A 10 órai mise végére érkeztem (majdnem 11 óra volt már), s ahogy kijöttem a templomból, egy négytagú csoport mellett vártam. A csoport nőtagja (44-46 körüli asszony) éles hangon jegyezte meg egy férfiről: „No ez is templomba jár újabban." A férfi ismerősként felelt: „Én azelőtt is jártam templomba." Beszélgetni kezdtek. Közben én a földön észrevettem egy vízszintes irányban felén elszakított papírlapot. Az ellenforradalmár „Talpra magyar" strófáit ismertem fel a távolságból is. Figyeltem, a 10 órai miséről kijövök közül figyeli-e valaki, hogy mi lett a papírlappal. De ilyen nem akadt s annak sem volt semmi jele, hogy szomszédaim figyelnének vagy tudnának az eldobott papírlapról. Visszamentem a Rákóczi útra. A kiragasztott vers még akkor is ott volt a Bástya előtt a hirdetőoszlopon. Éppen olvasta egy fiatalember. Nem akartam letépni a papírt; tudtam, hogy a rendőri nyomozásnak szüksége lesz minden jelre, részletre. Rendőrt nem találtam a közelben. Mentem a Kossuth Lajos út felé. Egy szembejövő hadnagynak szóltam. Megköszönte, de sietve bement a cukrászdába. Vártam, hogy kijön. Bementem én is, hogy megkérdezzem, miért nem intézkedett. Már nem találtam ott. Valószínű, hogy akkor ment ki, amikor nem figyeltem. (Lehet az is, hogy éppen telefonált.) Továbbmentem, s a Bajcsy-Zsilinszky és Kossuth út sarkán szolgálatot teljesítő egészen alacsony s egészen fiatal rendőrnőtől kérdeztem meg a legközelebbi rendőrőrszobát. Megmondtam, hogy miért kérdem. Azt felelte: nem tudja, nem ismeSzerényi Sándor utólagos bejegyzése.