Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)
II. FEJEZET A PER IRATAI
gi vallomásában, mert semmiféle információm sem volt már évek óta élelmiszertartalékokról, tehát azokról nem is beszélhettem. De még ez is mellékes. A lényeges az, hogy az az állítólagos adatszolgáltatás részemről Veesenmayernek történt volna. Én azt állítom, hogy nem adtam semmiféle adatot, Veesenmayer szintén azt vallotta a főtárgyaláson, hogy semmiféle katonai vagy gazdasági adatot nem adtam neki és hogy általában igen tartózkodó voltam. Hol van itt a besúgás? Ugyanezeket a dolgokat százan és ezren tárgyalták, beszélték, németbarát és nem németbarát magyarok egymás közt és idegenek előtt egyaránt; a besúgás egészen mást jelent, ahhoz adatszolgáltatás, tehát nevek, számok stb. konkrét megfoghatóságban kellenek. A büntetőjogban nem lehet kiterjesztő magyarázatokat alkalmazni a tényállásokra nézve, még ha állana is Veesenmayemél az ügyészségen tett vallomása, amelyet pedig lényegesen módosított a főtárgyaláson, akkor is csak „véleményekről" van szó, amit adatszolgáltatásnak minősíteni nem lehet. A kormányzó külső befolyásolására adtam volna tanácsot, mondja az ítélet indoklása, de még ha ez így is volna, ez sem merít ki semmiféle büntetőjogi tényállást, mert ez nem adat és nem kényszerintézkedésre való indítás. Végül világos, hogy az egész Veesenmaycrrel való érintkezés nem ment túl az olyan beszélgetések keretén, mint amilyeneket nemcsak német személyiségekkel, hanem például a szovjet követtel, Macartney professzorral (a brit rádió későbbi magyar kommentátorával) 1939 telén, dr. Royall Tylerral, a volt népszövetségi ellenőrrel (aki 1940 tavaszán Budapesten járt), belga vagy svájci személyiségekkel folytattam, tehát büntetőjogi felelősségre vonás tárgyát nem képezheti, és az indoklásban említett „lelki lezüllés" kifejezés erkölcsi megbélyegzésének alkalmazását is indokolatlannak, sőt megengedhetetlennek tünteti fel. Ezek alapján sem a „hűtlenség" vádja, sem a „besúgásé" nem állhat helyt. 9.1 Ami végül a jó- vagy rosszhiszeműség alanyi momentumát illeti, a következők érdemelnek megfontolást: a. / Arra, hogy a háborút már 1943-ban elveszettnek láttam, semmi bizonyíték nincs. Veesenmayer említ aggályokat, Kunder is - ez természetes, hogy aggályai voltak minden objektivitásra törekvő embernek, de bízni a háború sikeres befejezésében bíztam, különösen 1944 augusztusáig, s még akkor sem adtam fel a reményt, hogy tehát rosszhiszeműen, egy veszettnek hitt ügy mellett csináltam volna propagandát, nem áll, de különben is bolond dolognak tartottam volna. Annyi eszesség csak lett volna bennem, hogy készakarva és tudva ne tegyem ki magamat a tények közeli cáfolatának, b. / a hatalomratörés, féktelen becsvágy és hatalomvágy pszichológiai vádját cáfolni vajmi nehéz, de ellene fel tudom hozni a következő momentumot: a./ egy lépést nem tettem a miniszterelnökség elnyeréséért, vallja Kelemen Kornél, a vád tanúja; b./ egy lépést nem tettem, hogy novemberben 554 maradhassak miniszterelnök; c./ felkí1938 novemberében.
