Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)
I. FEJEZET BEVEZETÉS
ta Párt fúziójáról. Az egyesülési okmányt 1940. szeptember 29-én írták alá. A Maróthy-Mcizler Károly vezette Keresztény Nemzetiszocialista Front csatlakozásával a Nyilaskeresztes Párt 46 parlamenti képviselővel rendelkezett. Az egységes szélsőjobboldali ellenzéki párt létrejötte alig visszautasítható kihívást jelentett Imrédyék számára. A kormánypártból való kilépés most már elkerülhetetlen feltétele lett annak, hogy Imrédy továbbra is posszibilis maradjon a németek szemében. Ha júniusban még indokolható is volt a szakítás elodázása a nemzeti egység megóvásának ürügyén, szeptember-októberben a kivárási taktika folytatása csupán azt eredményezhette, hogy hitelét veszti Berlinben, hiszen a kormánypárt tagsága a továbbiakban kizárólag a Teleki Pálnak való teljes behódolás esetén lett volna elképzelhető. Elkerülhetetlenné vált a világos és egyértelmű állásfoglalás, akár az ellenzékbe vonulás kockázatával. „Az erdélyi események után más út és lehetőség nem adódik, csak a nyílt és őszinte színvallás, azonnali távozás a kormánypártból" - szögezte le az imrédysták hetilapja. 46 Imrédy október 3-án Vay Lászlóhoz, a MÉP országos elnökéhez intézett levelében bejelentette, hogy véget kíván vetni egy „hovatovább tarthatatlan helyzetnek", ezért a „fennálló pártkeretektől függetlenül" kíván tovább a „megújhodás szolgálatában" működni. 47 A volt miniszterelnököt még 18 fő követte, és a kilépettek viszonylag csekély száma nézeteltéréseket okozott a további teendők kérdésében. Egyes adatok szerint Imrédy, éppen a viszonylagos gyengeségre való tekintettel, nem kívánt külön pártot alakítani. Úgy vélte, a pártonkívüliség esetleg nagyobb mozgási szabadságot biztosíthat számára mind a nyilasok, mind a MEP-ben maradt hívei vonatkozásában, nem kell semmiféle pártfegyelem kötöttségét vállalnia, nem épít válaszfalat maga köré. Feltehetően azzal is tisztában volt, hogy pártszervezés tekintetében eleve nagy hátránnyal indulhatna. Társai azonban más véleményen voltak. Különösen Jaross Andor, aki felvidéki tapasztalatai alapján inkább értékelte a hatékony pártapparátus szerepét és arra számított, hogy gyakorlatilag ő tartja majd kézben a szervezés szálait. A többi kilépő valószínűleg szintén Jaross mellé állott. Jobbára kevésbé ismert politikusok, önmagukban távolról sem voltak olyan tekintélyesek és közismertek, mint Imrédy, ezért inkább hajlottak a tömörülés felé, amely számukra is pozíciót és befolyást biztosíthatott. Imrédy végül elfogadta érveiket, és 1940. október 14-én a belügyminisztériumban, majd október 21-én a képviselőházban bejelentette a Magyar Megújulás Pártja megalakulását. Az „Országos Pártvezető" tisztségét Imrédy magának tartotta fenn, helyetteseinek Rátz Jenőt és Jaross Andort nevezte ki. Ok, és az „országos közgazdasági osztály" élére állított Kunder Antal alkották az MMP politikai vezető csapatát. Imrédy és volt miniszterei képezték azt a magot, amelynek politikai tapasztalata és gouvernementális súlya elsősorban értelmet adott a párt létének, ez volt az alaptőke, amelynek kamatoztatása kedvező körülmények esetén a kormányra jutást, azaz személyi szempontNemzetőr, 1940. október 7. Jelen kiadvány III. fejezet 11. sz. dokumentum, 519. p.
