Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének hazai levéltári forrásai (Budapest, 1987)
Szakály Ferenc: Történeti bevezető
méltó folytatójának mutatják őt. Nem a felelősségérzet, nem is a kitartás vagy az áttekintőképesség hiánya, hanem a sajátos helyzet okozta, hogy törekvései jobbára kudarccal végződtek. Nagyobbrészt Esterházy erőfeszítéseinek és személyes példamutatásának köszönhető az is, 25 hogy a magyarság kezdte a magáénak érzeni a váratlanul győzedelmesre fordult török háborút. S így övé az érdem oroszlánrésze is, hogy a magyar társadalom megmenekedett attól a szégyentől, hogy országát az ő ellenében szabadítsák fel. Bár a nádor — Szapáry Péter mosoni alispánnak megyéjéhez küldött 1684. szeptember 10-i levele szerint — úgy vélte, „mi magyarok itten bizony igen szép kevesen vágyónk illyen derekas aspirációhoz" (Mosón m. It. Közgy. iratok) 26 . Buda 1684-es ostrománál tulajdonképpen jelentős magyar kontingensek verekedtek. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy az ország északkeleti része továbbra is Thökölyt uralta, s a kurucok átpártolása császári oldalra éppen csak megkezdődött. (Vö. Szolnok m. It. Jászberény iratai). Mivel az 1683-ban megtévedtek azzal a feltétellel kaptak kegyelmet, hogy az 1684-es hadjáratra saját költségükön állítanak katonaságot (Draskovich ebbéli kötelezettségéről lásd Pest m. Közgy. jkv.), szép számmal képviseltették magukat a magánföldesúri hadseregek, s úgy tűnik, általában elküldték inszurgenseiket Buda alá a királyt uraló vármegyék is. A megváltozott közhangulatot jól tükrözi, hogy az egy esztendeje még Thököly-párti Pest-Pilis-Solt vármegye 1684. szeptember 4-én — főispánja, a nádor elnökletével —, a frissiben felszabadított Pesten tartotta közgyűlését, s lelkesen kötelezte magát, hogy — pusztult állapota dacára - 92 lovast küld a Budát ostromló táborba. 27 1684 azonban meghozta az újabb hangulatváltást is. Egy olyan jól összeszokott tömeghadsereg mellett, mint amilyen a császári volt, az inkább csak az irreguláris harcmodorban jártas — s valljuk be: általában fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen - magyar egységek nem játszhattak jelentősebb szerepet, kivált nem a szedett-vedett vármegyei inszurgensek. S a császári generálisok voltak olyan tapintatlanok, hogy ebbéli meggyőződésüket nem is nagyon titkolták: a magyar katonaság élelmezéséről elfeledtek gondoskodni, s magának Esterházynak is a tudomására hozták, nincsenek tekintettel méltóságára. A végsőkig kiábrándult magyar csapatok a nádor vezetésével már a végső táborbontás előtt elhagyták Budát. Esterházy a maga gyenge eszközeivel igyekezett visszatromfolni. Mosón vármegyének például megparancsolta: ne fogadja el a beszállásolást, hogy „mediátori tisztünk és hivatalunk szerint az sok különbféle hadaktól megemésztett hazánknak, az mennyire lehet, szolgálhassunk" (Mosón m. lt. Közgy. iratok). A magyar nemesség veszélyérzékelő képessége jól kifinomodott a bécsi központi kormányzattal folytatott másfél százados — hol néma, hol pedig nagyon is hangos — küzdelemben. Most is csakhamar felismerte, hogy az események nem az általa remélt — és egyedül jogszerűnek vélt — irányba tartanak, s a jelek szerint már 1685-től fogva egyre hidegülőbb szívvel figyelte a háború alakulását. Hiába buzdította Esterházy — Érsekújvár, Vác, Nógrád és Hatvan visszavételére utalva — a vármegyéket, hogy „elpusztult hazánk régi testi s lelki szabadságának megmaradására" fogadjanak sereget (Zemplén m. It. Szirmay—Kazinczy-féle históriai iratok), ez évben már nincs nyoma a szövetséges seregben inszurgenseknek. 16
