Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének hazai levéltári forrásai (Budapest, 1987)
Szakály Ferenc: Történeti bevezető
Budavár visszavívásában jelen ismereteink szerint mintegy tizenötezer magyar huszár és hajdú vett részt, s az idegen hadvezérek is készséggel elismerték, hogy részben a felderítő-elhárító hadműveletekben, részben a rohamoknál jó hasznukat lehet venni. 28 Róluk azonban tudnivaló, hogy csaknem kivétel nélkül végvári vagy mezei zsoldosok voltak, akikkel a haditanács éppoly szabadon és közvetlenül rendelkezett, mint idegen sorezredeivel. A kincstártól rendszeres fizetést húzó — s ezért kivezényelhető — tisztként kerültek ide 1686 olyan hősei is, mint Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, Esterházy János győri vicegenerális, Fiáth János győri hajdúőrnagy, Petneházy Dávid huszárezredes, Bottyány János esztergomi huszárhadnagy és még sokan mások. 29 Persze — kivált a talpasok között — szép számmal akadtak olyan magyar katonák is, akik nem parancsszóra, hanem saját elhatározásukból csatlakoztak az ostromlókhoz, ezek azonban — más megélhetési lehetőségük, mint fegyverforgatás, nem lévén — úgyszintén nem tekinthetők önkénteseknek. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a tisztázatlan státuszú magyar katonák közül sok inkább a védtelen lakosság fosztogatásával, semmint a törökellenes harccal foglalatoskodott. Nógrád vármegye augusztus 3-án panaszolta, hogy a budai táborból szökött katonák a szegény népet sanyargatják és állatait elhajtják (Nógrád m. lt. Közgy. jkv.), Esterházy János vicegenerális pedig 1686 végén azért indított eljárást a veszprémi és más dunántúli végvárbeli hajdúk ellen, mert azok Buda ostroma idején a baranyai magyar községeket sarcolták. 30 1686-ban egyébként csaknem az egész rendi hadszervezet a távollétével tüntetett. Esterházy Pállal az élükön otthon maradt a magyar főméltóságok java része, s velük együtt természetesen azon szervitoraik is, akik nem a kincstártól hadállítás céljaira átengedett jövedelemforrásokból, hanem dominuszuk magánpénztárából húztak fizetést. A vármegyék közül egyedül Nógrád inszurgenseinek megjelenéséről tudunk 31 — a nyugat-dunántúli vármegyéket 1686. augusztus 19-én a Rábához rendelte a nádor, hogy a nagyvezír felmentő seregének portyáit visszaverjék (Sopron m. lt. Közgy. iratok) —, többségük jó ha együttérzéséről biztosította a Budát vívó szövetséges hadvezéreket. 32 A Buda alá sereglett „igazi" önkéntesek közt magyar csak elvétve található, s a néhány idevetődöttet sem annyira a lelkesedés és a tenniakarás, hanem a személyes érdek vezérelte. Thököly egykori ezredeskapitánya, Ottlyk György nem is nagyon leplezi, hogy csak azért szállt táborba, mert a hozzá jóakarattal levő gróf Csáky László felső-magyarországi generális és Enea Silvio Caprara tábornagy figyelmeztette: legkönnyebben úgy kaphatja vissza elvesztett rangját és Barkóczy Ferenc ezredes alá besorolt regimentjét, ha jelentkezik Budánál. Tevékenysége is ennek jegyében zajlott: miután néhány magánakciójával sikerült magára vonnia Miksa Emánuel és Károly lotharingiai herceg figyelmét s ígéretet kapott tőlük törekvései támogatására, még a végkifejlet előtt odahagyta az ostromot. 33 A magyar királyok egykori székvárosának visszafoglalása — ez a magyar társadalom által oly régóta hiába sóvárgott esemény — úgy tűnik, a határokon túl nagyobb lelkesedést váltott ki, mint itthon. Miközben szerte Európa nagy városaiban zengett a Te Deum, robbantak a petárdák és kápráztattak a görögtüzek és más pirotechnikai csodák, 34 azok az ágyúlövések, amelyek a magyarországi várakból a császári fegyverek újabb, minden eddiginél fényesebb diadalát hírül adták, kevés visszhangot keltettek a magyar lelkek17
