Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Osztrák Köztársaság
hivatalban tartott gróf Georg Ludwig Sinzendorf, udvari kamarai elnök korruptsága és alkalmatlansága. Sinzendorf I. Iipót bizalmát élvezve 1658-tól 1680-ig állt a pénzügyi igazgatás élén. A gróf Quintin Jörger, udvari kamarai alelnök kezdeményezésére megindított vizsgálat kb. 2 millió forintos hűtlenül kezelt összeget mutatott ki, igaz, ennek legnagyobb részét Sinzendorf visszatérítette. Az Udvari Kamara tekintélye súlyos csorbát szenvedett, megrendelült a hivatal vezetésével szembeni bizalom. Az I. Lipót által kirendelt újjászervező bizottságba az Udvari Kamara egyetlen tagját sem hívták meg. A 17. század két utolsó évtizedében bevezetett reformok és új utasítások nem tudták elfedni a pénzügyi lehetőségek és a politikai ambíciók között feszülő jelentékeny diszkrepanciát, kiváltképp akkor, amikor a Magyarországon, a Rajnánál és a Felső-Itáliában harcoló csapatok fenntartása évenként legalább 20 millió forintot emésztett fel. A hadsereg élelmezésére vonatkozólag, melyet többnyire magánvállalkozókra bíztak, alig volt rendes ellenőrzés. A háború finanszírozásának érdekében elengedhetetlen volt a bel- és külföldi hitelintézetekkel való együttműködés. A hitelintézetek közé tartozott, mégpedig kiemelt helyen, az Oppenheimer-féle bankház, melynek 1703-ban bekövetkezett összeomlása katasztrofális következményekkel járt és végső soron az állami bank- és hitelügy gróf Gundaker Thomas Starhemberg nevéhez fűződő teljes újjászervezéséhez vezetett. A bécsi udvar a 17. században bevallva bevallatlanul a magyar különállás megszüntetésére, egységes, nyugat-európai szabású abszolút monarchia megteremtésére törekedett. A magyar szempontok háttérbe szorultak az összállam szempontja mögött. A 17. század második felében a dolgokat magyar szemszögből nézve fel kellett ismerni, hogy most már nem magyar politikát folytattak Magyarországon és Magyarországért, hanem császári politikát, amely Magyarországra is vonatkozott. A bécsi udvar számára kézenfekvő volt, hogy a magyar hatóságoknak nem engedik át az azokon a területeken való berendezkedést, amelyeket a kahlenbergi ütközetet követő nagy háborúban oly sok áldozattá vívtak meg és ragadtak el a törököktől. Bécsben úgy vélték, e területek „Jure belli” immár a császáré voltak, aki tetszése szerint rendelkezhetett velük. A hivatáos álláspont szerint nem a magyarok, hanem a Lotharingiá Károly, Miksa Emánuel, Badeni Lajos és a Savoyá Jenő herceg vezetése áatt harcoló, győztes császári hadinépek és szövetségeseik fogláták vissza a hódoltsági területeket a törököktől. A magyar katonaság jelentéktelen volt, a magyar nemesség nem rendelkezett váódi katoná potenciállá. A császári győzelmek nyomták rá bélyegüket az 1687-es országgyűlésre is. Biztosították a fiági örökösödést és az Aranybullának a rendek ellenállási jogát szavatoló híres—hírhedt 31. cikkelyét eltörölték. A dokumentumok tanúbizonysága szerint Bécs biztosan számolt az újonnan meghódított területek megtartásává és Erdély végleges megszerzésével. Miután I. Lipót császár II. Apafi Mihállyá, erdélyi fejdelemmel 1696-ban olyan megálapodást kötött, amely biztosította ennek az országnak a birtoklását, senki nem gondolt arra, hogy ezt a területet Magyarországgá egyesítsék. Erdélyből Magyarországtól független örökös tartomány létt, 875
