Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Stockholm
Lindhagen jogász volt, akit Stockholm Haussmannjának neveztek. Lindhagen jobbkeze F. W. Leijonancker mérnök volt, aki korábban a stockholmi vízvezeték- és csatornahálózat-rendszert tervezte. Lindhagen és Leijonancker rendezési terve azon az elgondoláson alapult, hogy Stockholm tovább növekszik és sugárutakkal, körutakkal, sétányokkal és sűrűn beépített lakónegyedekkel rendelkező európai nagyvárossá fejlődik. A bizottság tagjai azonban úgy vélték, hogy a „lakosság nagy tömegeinek összezsúfolódása városokban a társadalmi struktúra felborulásával fenyeget”. E veszélyt tágas kertek és parkok létesítésével próbálták elkerülni, amelyeket fasorokkal szegélyezett útvonalak kötnek össze egymással és a várost szegélyező vízfelülettel. A bizottság part menti utak építését és a legfontosabb rakpartok és piacterek vasúti összeköttetését is javasolta, de nem foglalt állást a középületek elhelyezésére vonatkozóan; hiszen a rendezési terv elkészültekor már java részük állt. Ezek: a Királyi Műszaki Kollégium (F. W . Scholander, 1863), a National Museum (Nemzeti Múzeum, F. Stüler, 1866), a Kungliga Könyvtár (F. G. Dahl) és a Centralen (Központi pályaudvar, A. W. Edelsward, 1865). A várost átszelő vasútvonal megnyitásának éve 1871, a villamosé 1877. A kortársak Lindhagen tervét túl nagyvonalúnak tartották, és sok vita és változtatás után csak 1878 és 1880 között kezdték el megvalósítását. Az utak szélességét csökkentették, a keresztutak tervét elvetették és a parkokat is megnyirbálták. Szerencsére azonban a tervet még az 1880-as építkezési láz előtt jóváhagyták. A város lélekszáma 1881 és 1885 között 168 ezerről 201 ezerre nőtt, és egész városrészek alakultak át. A maimar XVII. és XVIII. században épült alacsony és elszórtan telepített házait szorosan egymás mellett álló négyemeletes lakóháztömbök váltották fel, amelyeknek utcai homlokzatait gazdagon díszítették, a belső udvar viszont szűk és kopár maradt. Az 1860-as években épült lakóépületek minősége még mindig gyenge volt. Az 1874-es építési törvény értelmében minden városnak helyi lakásépítési bizottságot kell felállítania, és a városterveket a városi tanácsnak kell jóváhagynia. 1876-ban Stockholmban még szigorúbb műszaki előírásokat tartalmazó építési szabályzatot vezettek be. A lakóépületek minősége javult, s mivel a megbízásokat tehetséges építészeknek adták és a kivitelezőktől is megkövetelték a szakképzettséget, a város építészeti jellege kozmopolita, világvárosi lett. I. G. Clason a „természetes anyagok” alkalmazását szorgalmazta. Palotái, bérházai, háztömbjei dél-európai, később pedig skandináv reneszánsz stílusban épültek. Clason leghíresebb alkotása a Nordiska Múzeum (1889-1907). Ez az épület egy tudatosan nemzeti építészeti irányzat kezdetét jelzi, amely a XVII. századi kastélyok és paloták s a balti téglaépítészet hagyományaira 302 támaszkodik. A svéd építészet legszebb alkotásai a nemzeti stílusban épített Engelbrekt-templom (L. I. Wahlman, 1909-1914). a Rádhuset (Bíróság, C. Westman, 1912-1915), a Stadion (T. Grut, 1912), a Stadshuset (Városháza, R. östberg, 1911-1923) és a Högalidtemplom (I. Tengbom, 1923). A nemzeti eklektikával szemben az európai szecesszió hatása csekélyebb. Említésre méltó azonban a gazdagon díszített márvány homlokzatú Dramatiska Teater (Királyi Drámai Színház, 1901-1908, tervezte F. Lilljekvist); a Posthuset (Főposta) és a Rosebad (Rózsafürdő), valamint a djurgardeni lakóházak, amelyeket a svéd szeceszszió vezető építésze, Ferdinand Boberg tervezett. Stílusban ide tartozik az Eugen herceg számára épült Waldemarsudde és az E. Thiel bankár számára épített Thielska Galleriet. E két századeleji épület ma múzeum. Már az 1890-es években megkezdődött a XIX. századi Stockholm bírálata, az egyenes utcákból álló, hátsó udvaros kőházakkal szembeni idegenkedés. Párizs, a „hatalmas méretek és sugárutak városa” már nem példakép. Esztétikusabb várostervezési irányzat tört utat magának, amely a környezethez jobban illeszkedő alacsonyabb épületek telepítését tűzte ki céljául. Az irányzat legkiemelkedőbb képviselője, Per Hallman, egyike az első svéd építészeknek, akik egész életüket a várostervezésnek szentelték. Hallman számos stockholmi negyedet tervezett; a családiházas Larkstaden terveit 1907-ben, Rödaberg és a felső Upplandsgatan terveit pedig 1909-ben, illetve 1914-ben készítette. (Ezek csak az első világháború után valósultak meg, amikor alacsony bérházakkal építették be a területet.) 1909-ben várostervezési bizottság alakult, melynek tevékenységébe várostervezési szakértőként Hallman is bekapcsolódott. A bizottságot 1921-ben Városfejlesztési Igazgatósággá alakították, s az első igazgatója Hallman lett. A XIX. század végén sorozatosan ismétlődő lakáshiány megoldására intézkedéseket hoztak. 1904 és 1909 között a város kiterjedt vidéki birtokokat vásárolt a Stockholm környéki Bromma és Brannkyrka egyházközségekben, hogy az „anyagilag kevésbé tehetősek is otthonhoz jussanak”. A terület beépítése 1907-ben kezdődött; az első világháború előtt és után jól szervezett városi villanegyedek épültek itt, és a telkeket nem adták el, hanem alacsony díjért bérbe adták. A háborús évek alatt a lakásépítés csaknem teljesen szünetelt, a város azonban tovább terjeszkedett. A lakosság száma 1910-ben elérte a 372 000-t, 1920-ra pedig 427 ooo-re növekedett. A lakáshiány enyhítésére lakásépítő szövetkezetek alakultak. A XIX. században számos iparág települt Stockholmba, elsősorban a vízpart mellé. Az első világháborút követően az emelkedő telekárak és más okok következtében a gyárak fokozatosan kiköltöztek a városközpontból, s a megüresedett telkeken bérházak épültek. Amikor EURÓPAI FŐVÁROSOK
