Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Brüsszel
lemezte a holland uralom idejét is (1815-1830). 1831-ben Brüsszelt Belgium fővárosává nyilvánítják, s az energikus új közigazgatás jelentős átalakításokat hajt végre. Ebben a múlt által örökül hagyott építészeti környezetben a történetíró két különböző természeti tájat ismerhet fel, s eredetük jellegzetes vonásait magukon hordozzák még ma is. Az egyik a dombok területe, mely politikai-egyházi hivatásáról nevezetes; itt van a Saint - Michel-templom és a Coudenberg hercegi palota (építése a XI. században kezdődött). A másik a völgy vidéke; itt zajlott az üzleti élet, s itt van a X. század óta a kikötő és a rakpart, valamint a piac a Grand-Place-on (Fő tér). Brüsszel területének e kettős felosztása ma is érvényes, egyben-másban persze változott is. A területnek két zónára való gazdasági-társadalmi felosztása kihatott a városnegyedek és épületek alakulására is. Több évszázados történetük még kutatásra és tanulmányozásra vár. A városnegyedek változásai a be nem épített területeket is érintették. A XVI. században a zöld területek megközelítőleg egyensúlyban voltak a beépített területekkel, mivel a házakhoz általában nagy kertek is tartoztak. A XIX. század vet véget e szerencsés helyzetnek. Ami magukat az építményeket illeti, különböző részeik gyakran ma is őrzik hosszú és bonyolult keletkezéstörténetüket. A templomok és kolostorok megőrizték rendeltetésüket a nagy francia forradalomig; ettől kezdve néhány átalakul kaszárnyává vagy műhellyé, és nem menekül meg az új rendeltetése által megkívánt, elengedhetetlen változásoktól sem. A nagy lakóházak sorsa a gazdasági, politikai és társadalmi ingadozásoknak a függvénye. Az osztatlan tulajdon annyira hátrányosan hat a „steen”-ekre (nagy családok által emelt flamand kőépítmény), hogy azok a XV. századra eltűnnek. Csupán egy - a Cantersteen - menekül meg a romboló csákánytól a XX. század elejéig, amely kezdetben nagy patríciuscsaládok lakhelye volt, aztán a XIV. században nemesi palota, majd a XVIII. században fogadó. A XVI. század nagy főúri palotáit, hacsak királyi parancsra le nem bontották őket (mint pl. a Culembourgpalotát), később helyreállították: a reneszánsz stílusú Granvelle-palota a XIX. században az Université Libre de Bruxelles (Brüsszel Szabad Egyeteme) otthona lett; a Tour- és Tassis-palota helyén most a Zeneakadémia van, a Külügyminisztérium pedig a volt Egmont-, illetve Arenberg-palotában kapott helyet. Ami a magánépületeket illeti, a XIV. század utolsó negyedében a lakóházak száma már meghaladta a 3500-at; egy fél évszázaddal később számuk csak 2500, és emellett 700 „szegény” ház volt; a XV. század második felétől a XVI. század közepéig a házak száma 7000 és 6000 között ingadozott, 1767-ben pedig már 9700 „megszámozott” ház van. A városi elöljáróság s a különböző hatóságok által kihirdetett törvények, rendeletek és szabályzatok mindig is lényegesen befolyásolták a város építészeti arculatát. Belőlük a történész felvilágosítást nyerhet a megjelenésük előtti építkezések történetéről. így tudhatjuk meg, hogy a középületek és a ,,steen”-ek kivételével a magánépületek és magánlakások a XV. század első negyedéig fából és vályogból épültek, és szalmával fedték be őket. A Brüsszel Város Levéltárában őrzött 1448-1449. és I550_I55I- évi rendeletek kötelezték a lakosokat a Marais negyed kivételével, hogy a szalmatetőket cseréljék ki cserépre. Egy másik rendelet, az 1556. évi, megtiltja a házak fából való építését, sőt még karbantartásukat is. A XV. és XVIII. század között általánossá vált a téglából való építkezés. A XVI. század végétől Brüsszel utcáit olyan - a leggyakrabban oromzatos - épületek szegélyezik, amelyeknek a homlokzata vörös tégla, fedése vörös vagy fekete cserép. Sorukat itt-ott fehér kőből épült templomok és középületek szakítják meg. A korabeli festmények - Antoine Sallaertnak a torinói és a brüsszeli múzeumban és Denis Van Alslootnak a Pradóban őrzött képei - bemutatják, hogy a XVII. század kezdetéig a Grand-Place-t mindezek a változások nem érintették. A németalföldi városok jellegzetes képe Brüsszelben két egymást követő, fontos változáson ment át, a város képét teljesen átalakítva. Először II. József uralkodása idején, amikor a szomszédsági konfliktusok elkerülése kedvéért az ingatlantulajdonosoknak előírták, hogy esőcsatornáikat, amelyek eddig két ház között vezettek, úgy helyezzék el a tetőkön, hogy koronaként fogják közre az utcai homlokzatot. Ez a rendelkezés sok oromzat eltűnését vonta maga után az átalakítási és karbantartási munkák során, és megjelentek a kitűzési vonalra többé nem merőleges, hanem vele párhuzamos tetőzetű épületek. A XVIII. század végén a francia megszállás idején Brüszszel „fehér” várossá kezdett válni, amire számos hatósági rendeletből is következtethetünk. Ezen rendeletek köre tovább bővült a XIX. század eleji ún. holland korszakban, amikor rendelkeztek például a homlokzatok „fehérítéséhez” szükséges állványzatokról, a színválasztásról és a homlokzatok festésénél követendő eljárásról. E kor divatja szerint alkalmazták a vakolatot, lehetővé téve ezzel a gyengébb minőségű építőanyagok használatát is, ilyen például a Hospice Pachéco (Pachéco Menhely). Egyes városnegyedek esetében a szabályzatok szövegei városépitészeti megfontolásokat is tartalmaztak: például egy 1697-es rendelet, amelyet a városi magisztrátus a városnak Villeroy marsall által 1695-ben történt bombázása után hozott. A bombázás áldozatául esett épületek tulajdonosait arra kötelezte, hogy javaik újjáépítési terveit mutassák be neki. A városrendezést érintő mindazon törvényes rendelkezések, amelyek különben csak egy negyed évezred múltán látnak majd napvilágot, benne 98 EURÓPAI FŐVÁROSOK
