Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Brüsszel
foglaltatnak már ebben a szövegben, amely a maga nemében az első Belgiumban. Egy Mária Terézia által 1775-ben kibocsátott pátens azokról a feltételekről rendelkezik, amelyek szerint az 1731 -es tűzvész után lebontott régi hercegi palota területét áruba bocsátják, annak érdekében, hogy ott olyan épületeket emeljenek, amelyek majd a Quartier du Parc (Parknegyed) részei lesznek. A vásárlók az épületeken, amelyeket emelni kötelesek, a homlokzatrészletek kiképzésekor tartoztak a legnagyobb pontossággal követni a kötelező előzetes tervekben elfogadott metszeteket és profilokat. Az előzetes tervről egy másolatot juttattak az építőknek, hogy alkalmazkodni tudjanak hozzá. Erre a kormányzó által e célból kinevezett építész felügyelt. A tervrajz elkészítésével a Párizsban élő Barré francia építészt bízták meg. Az 1776-ban kezdődő építési munkálatok irányítását egy Brüsszelben élő honfitársa, B. Guimmard végezte. A művet, amelyben az osztrák J. Zinner által tervezett Parc Royal (Királyi park) az első városfalon belüli, régi erdős részek emlékét őrzi, L. Montoyer építész fejezte be. A város alsó részén, egy évvel a Place Royale építése előtt, a Place Saint Michel (ma Place des Martyrs), alkalmat adott Fisco mérnöknek - aki mérnökkari tiszt és egyben a Szépművészeti Akadémia igazgatója volt - a francia klasszicizmus művészetének népszerűsítésére. Egy város sajátos arculatát azonban nemcsak maguk az épületek adják meg; meghatározó az is, hogy miképpen állnak egymás mellett. Nagyon nagy szerepet játszik tehát a város életének alapjául szolgáló úthálózat. Brüszszelben egy XIV. századi tanácsosi rendelet a városi mázsaház jövedelmét az útfenntartásra irányozta elő, egy másik 1394-ben a rue de la Fiancée-n szeméttelep létesítését rendelte el. Amint látjuk, a városatyák már a XIV. századtól kezdve nagy gondot fordítottak a közterületek fenntartására; sőt a városi igazgatás 1407-ben már arra törekedett, hogy megszervezze a vízellátást, a XVI. századtól pedig gondoskodott a közvilágításról; kezdetben gyertya- és olajégős utcalámpákkal, amelyeket 1819-ben gáz-, 1893-ban pedig villanyvilágítás váltott fel. Azt mondhatjuk tehát, hogy a XIX. századig, az első radikális városrendezési beavatkozások korszakáig - a Senne folyó befedésével, a belső körutak kialakításával és az észak-déli vasútvonal létesítésével - a városatyák tevékenységének jóvoltából a város beépítettsége fokozatosan fejlődött. A XVI. században az első városfal által határolt egész terület a városfal régi és újabb kapuit összekötő sugárutak mentén épült ki. Egy 1780-as térképen láthatjuk, hogy a 13 férfi rendház, a 20 női rendház, a 24 apátsági menhely és a 2 női világi kolostor többsége kertjeivel, veteményeseivel és rétjeivel a két falgyűrű közötti városrésznek szinte mezei arculatot kölcsönzött. II. Józsefnek a város átalakításáról, az egyházi intézmények megszüntetéséről és a temetők kiürítéséről hozott rendeletéi (1781-1784) új területeket szabadítottak fel a parcellázás és az építkezések számára. Ennek ellenére egy 1842-es összeírás szerint Brüsszelben, beleértve a Parkot és a 3102 m2 rétet is, még 7050 m2 kert volt, a város összterületének majdnem egyötöde. A külső körutak létesítése (1819-1850), a Grand Bassin (Nagy Medence) kimélyítése (1830), a Charleroi-csatorna megnyitása (1832), a Léopold-negyed kijelölése (1838-tól), a Louise sugárút megépítése (1859-1862) következtében a város a külvárosok felé fejlődött. A zónák szerinti kisajátítással két összehangolt törvény foglalkozott, egy 1858-as, és egy 1867-es, melyek lehetővé tették a városi hatóságnak, hogy a régi lakónegyedeket szanálja vagy rendezze, s új negyedeket építsen. Ezek érvénye tette és teszi még most is lehetővé Brüsszel körutakon belüli városszerkezetének radikális átalakítását. E jogszabályok alapján létesültek az északról dél felé a városközponton áthaladó nagy központi körutak a Senne egy szakaszának befedését követően, a Notre-Dame-aux- Neiges (Havas Boldogasszony) és a Mont-des-Arts (Művészetek Hegye) városnegyedek, valamint az északdéli vasúti csomópont. Ettől kezdve már esztétikai szempontok is szerepet játszottak a nagy városrendezési tervekben - a központi utakra és a Mont-des-Arts-ra építészeti pályázatot írtak ki -, de csak 1914-ben kapott megfelelő helyet a szépség mindig szubjektív fogalma Belgium jogi tárházában. A városi tanácsot bízták meg a közutak karbantartásának, járhatóságának és szépségének felügyeletével. Az első világháború óta jelentékenyen megváltozott Brüsszel „intra muros” városképe. Ezt tükrözik azok a törvények, amelyek a műemlék- és tájvédelemről, sőt a falragaszok szabályozásáról szólnak (1931). Ennek ellenére Brüsszelben mindössze 61 épületet nyilvánítottak műemlékké, közülük 16 épületet csak 1971 óta. Jelentős egy 1940-es államtitkári rendelet, amelyet a német megszállás alatt adtak ki, és 1947-ig lényegében érvényben maradt; ebben meghatározták a területrendezés funkcionális zónák szerinti elvét (lakó, ipari, mezőgazdasági stb.). A modern városrendezés szervei: a Société Centrale d’Architecture de Belgique (Belga Építészet Központi Egyesülete) 1872-ben alakult meg Brüsszelben, amely 1910-ben felállította a Comité du tracé des villes-t (Városrendezési Bizottság), amelynek elnöke Charles Buls, a volt polgármester, a városrendezés megszállottja lett. A témáról szóló összefoglaló műve: az Esthétique des villes (A városok esztétikája). Egy Hollandiába menekült brüsszeli, Louis Vander Swaelmen fektette le az „art civique” alapjait. Az Union des Villes et Communes beiges (Belga Városok és Községek Szövetsége) 1924-ben és 1925-ben két kongresszust rendezett egy esetleges városrendezési törvény megfogalmazására; az Institut Supérieur des arts décoratifs (Iparművészeti Főiskola) BRÜSSZEL 99
