Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Beköszöntő
Ha valakire azt mondjuk: európai, akkor ez a tömör meghatározás nemcsak annyit jelent, hogy származásánál, lakóhelyénél vagy tevékenységi területénél fogva kontinensünkhöz kötődik. Tartozzék földrészünk bármelyik országa polgárainak sorába, legyen világnézeti felfogása, hitbéli meggyőződése, életforma- és hivatásválasztása eltérő vagy akár ellentétes egymással, a lényeges elválasztó elemek mellett megtalálhatjuk azt is, ami közös bennük, kifejezi az összetartozást. Az európai népek, csakúgy mint minden más földrészbeli, akarva-akaratlanul hordozzák közös múltjuk emlékeit, s él bennük a felismert felelősségtudat kontinensük jelene és jövője iránt. Ez a múlt nagyszerű alkotásokat teremtett földrészünkön, ugyanakkor súlyos örökségtől is terhes. Egyszerre felemelő és lehangoló. Elődeink csatáztak és szövetkeztek, leigáztak és leigáztattak, végtelen történelmi perekben keresték valódi és vélt igazukat. Éltek verőfényben a történelem napos oldalán és tengődtek sötét árnyékában. Ránkhagytak páratlan kincseket, csodálatos műemlékeket, de birkózunk gondokkal is, amelyek már régen társadalmi orvoslatra várnak. Erről a múltról sokféleképpen lehet nyilatkozni és számot adni, csak egyet nem tehetünk: nem tagadhatjuk meg. Országaink, fővárosaink, kisebb és nagyobb településeink előélete, sorsa úgy kapcsolódik egymáshoz, ahogyan kontinensünk nagy folyóinak természetes áramlata s az Európát átfogó, immár emberkéz alkotta országutak érrendszere hálózza be földrészünket minden irányban. Különösen közelmúltunk hatását viseljük idegsejtjeinkben. Akik életútjuk derekán túljutottak, a maguk közvetlen élményvilágából idézhetik fel: miként gyúlt lángra Európa két világháború pusztító tüzében. Nem feledhetjük, hogy Európa nemcsak nagyszerű haladó és humánus eszmék, hanem szörnyűséges, emberellenes téveszmék szülőhelye is volt. Minden népnek megvan a közös és a külön emlékezni valója. Mi, magyarok, Közép-Európának ez a tízmilliós nemzete, a II. világháború szörnyűségei után több százezer honfitársunkat gyászoltuk, s egy romokban heverő, kifosztott fővárost kellett életre keltenünk. A második világháború óta eltelt korszakban sajátos ellentmondás jellemzi földrészünket. Ez az a kontinens, ahol több mint három és fél évtizede nem dörögnek a fegyverek, nem pusztítottak háborúk, határvillongások. Ugyanakkor reálisan meg kell állapítanunk, hogy bármely háborúval terhes konfliktus legtöbb áldozatát e sűrűn lakott világrészen szedné. Mikor Földünk minden polgárának életét többszörösen kioltani képes robbanóanyag halmozódott fel, joggal tekintjük alapvető európai érdeknek s egyszersmind a fővárosok megtisztelő feladatának is, hogy a félelem egyensúlyának törékenységét felváltsuk a bizalom egyensúlyának szilárdságával. Az európai biztonsági rendszer megteremtésének gondolata ezért áll a figyelem középpontjában. Nem kevés javaslat és ellenjavaslat hangzott el ebben a tárgyban az elmúlt évtizedek során. Mi magyarok s a magyar főváros lakói különösen büszkék vagyunk arra, hogy 1969 tavaszán a mi fővárosunkból kelt szárnyra a Budapesti Felhívás néven ismert kezdeményezés, mely arra szólított fel, hogy Európa váljék az egyenjogú nemzetek együttműködésének kontinensévé, az egész világ stabilitásának és békéjének letéteményesévé. A házigazda igyekezetével, szerény eszközeinkkel magunk is munkálkodtunk azon, hogy kialakítsuk Európa „új házirendjét”. Az út elvezetett egy másik, immár fogalommá vált fővároshoz: Helsinkihez, ahol megfogalmazódott kontinensünk biztonságának chartája, az európai biztonsági konferencia záróokmánya. Más európai nemzetekhez hasonlóan, mi is fontos feladatunknak és kötelességünknek érezzük, hogy következetesen munkálkodjunk végrehajtásáért. 7 Beköszöntő
