Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Oslo
műhelyek, hivatalok, raktárak kaptak helyet és csak elvétve egy-egy lakás. A jelentősebb középületek a század közepén már mind IV. Keresztély városán kívül épültek fel. A Storting (Viktor Langlet, 1861-1866) közvetlenül a sáncok tövében áll. A kórházépületek tömbje (1807, 1825-1829 és 1826-1842) régi kertek között épült. A város második temploma (1853-1858) egy korábbi előváros szélén, egy kisebb magaslaton emelkedik. Hasonló a helyzet a Nemzeti Színház (H. Bull, 1891-1896) és a Nemzeti Képtár (1881) épületével, amelyek már a század utolsó épületei közé tartoznak, de még a városmagot félkörben körülvevő sávban állnak. A XIX. század második felében Christiania megindult az észak-európai nagyvárossá és az igazi fővárossá válás útján. Az ország lakosságának nagymértékű növekedése, a kapitalizmus térhódítása, a városba költözők számát évről évre tovább emelte. (A városnak 1900-ban már 227 625 lakosa volt.) A városterületet 1859-ben és 1878-ban ki kellett terjeszteni. A század utolsó évtizedeiben lázas építkezés folyt, de ez alig érintette a történeti városmagot. Elsősorban a régi külső kertes részeken és az újonnan bekebelezett területeken építkeztek. Várostervezésről valójában még ekkor sem lehet beszélni. Egyesek megpróbálták tervszerűen megoldani a szállítási kérdéseket, mások egységes villanegyedek kialakításán fáradoztak. De csupán a XX. század elején tett szert nagyobb befolyásra az akkor már Európaszerte elterjedt kertvárosgondolat. Oslo számára (a város ugyanis 1925-ben ismét eredeti nevét vette fel) először az első világháború után dolgoztak ki olyan városrendezési tervet, amely az egyes városi funkciók számára elkülönített zónákat jelölt ki. Mindez alig érintette a történeti városmagot; itt már a modern fejlődés közvetlen kezdeteiről van szó, s ez a második világháború után az 1948-ban sokszorosára növelt városterület fellazításához, szatellitvárosok létesítéséhez vezetett. A városigazgatóságon belül az építésügyek intézéséről az 1624. évi áttelepítés utáni időktől kezdve vannak értesüléseink. A város már a XVII. és a XVIII. században gyakran nevezett ki tisztviselőt a stadskonduktör (városi mérnök) tisztségre. A stadskonduktör feladata volt többek között a telekfelmérés és az építésügyi ellenőrzés. A XIX. század első felében ez a tisztség határozottabb formát öltött. A stadskonduktör továbbra is egyedül végezte a földmérési feladatokat, de a városrendezés és az építésügy feladatainak megoldására az 1830-as években különbizottságokat is létesített a város. Ezek: a Reguleringskommisjon (városszabályozási bizottság) és a Bygningskommisjon (építésügyi bizottság). Az 1850-es évek végén a városi építésügy önálló lett, szervei a Bygningsjef (építésügyi vezető) és a Bygningskommisjon (építésügyi bizottság) voltak. A stadskonduktör megtartotta a földmérés és a városrendezés ügykörét. Az 1870-es években a telekfelmérési ügyek végzésére különhivatalt létesítettek, vezetője 1887-től az oppmálingssjef (földmérésügyi vezető) lett, akinek a városszabályozás is hatáskörébe tartozott. 1896-ban ez a két városigazgatási ág elvált egymástól, és a városrendezés élére saját hivatallal a Reguleringssjef (városfejlesztés vezetője) került. Ugyanakkor a városszabályozási bizottság továbbra is megmaradt. Ez a három városi ügyosztály némi változással ma is fennáll és Bygningskontrollnak, Oppmálingsvesennek és Byplankontornak nevezik őket. Az 1814 után a városban megindult állami építkezések írányításál állami szervek végezték, de hosszú időn keresztül nem létesült központi állami szerv Norvégiában az állami építkezések irányítására. 1816-ban létesítették a bygningskyudog konsulant (építésügyi szakelőadó) irodáját. Az előadó szervezetileg a Pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozott, elsősorban ennek a minisztériumnak volt a tanácsadója, és nem volt jelentős befolyása a többi minisztérium ügykörébe eső építési tevékenységre. Idővel a legtöbb minisztériumon belül kialakult egy byggekontor (építési osztály). Külön úton járt a Kirkeog Undervisningsdepartement (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium). Kezdetben a Tegne og Kunstskolel (Iparművészeti Szakiskola) bízta meg építési tervek elbírálásával. 1847-ben állami építésügyi felügyelői állás rendszeresítését javasolták az új épületek felépítésére és a meglevők karbantartására, de a javaslat sosem valósult meg, az egyes minisztériumok továbbra is függetlenül dolgoztak. Nagyobb vállalkozás esetén ad hoc bizottságot neveztek ki a minisztériumok: a királyi palota építési bizottságát (Slottsbygningskommisjon, 1822 és 1833), az egyetem építési bizottságát (1837 és 1839), az Országház építési bizottságát (1857 és 1858). Csak 1887-ben állították fel a Statens Bygningsinspektor hivatalát (Állami Építésügyi Felügyelőség), mely természetesen az állam valamennyi építésügyi tevékenységét átvette. Az intézmény neve 1920-ban Riksarkitekt (Állami Építészeti Hivatal) lett, és 1959-ben Statens Bygge- og Eiendomsdirektorrattá (Állami Építés- és Ingatlanügyi Igazgatóság) szerveződött át. A műemlékvédelemmel Norvégiában a múlt század közepén kezdtek foglalkozni rendszeresen, de a régészek és történészek érdeklődése az ásatási leletek iránt a XVIII-XIX. század fordulójáig vezethető vissza. Az építészek és képzőművészek elmúlt korok, elsősorban a középkor megmaradt épületeivel 1820-1830 óta foglalkoznak. Mindezek következtében 1844-ben megalakult a Foreningen til Norske Fortidsmindesmarkers Bevaring (Norvég Műemlékvédelmi Egyesület). A XIX. században a legtöbb műemlékvédelmi tevékenységet elsősorban ez a szervezet fejtette ki, mindenfajta állami támogatás nélkül. A Riksantikvarent (Országos Műemlékvédelmi Hivatal) 1913-ban alapították, de az első világháború alatt és a két háború között csak szerény keretek között OSLO 223
