Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Oslo
Oslo, a Norvég Királyság fővárosa az ország délkeleti részén levő Oslo-fjord partján fekszik, 590 55' északi szélességen és io° 45' keleti hosszúságon. Legmagasabb pontja a Kyrkjeberget, 629,1 m. Az Oslo-fjord irányába tartó folyók és a Golf-áramlat következtében az egész éven át jégmentes öböl közlekedési szempontból előnyös helyzetet teremt számára. Lakóinak száma 1977-ben 462 092, az ország lakosságának 11,4%-a; a város területe 453,3 km2. Oslo eredetileg a Björvika-öböl keleti partján épült. Természetes gazdasági egységet alkotott a mögötte elterülő vidékkel. Kezdetben vásárhely lehetett, ahol a tőle északkeletre fekvő Romerike agrártermékeit cserélték ki a tengeri úton behozott egyéb agrár- és kézművestermékekkel. Később, a XI. században a főleg kereskedelemmel, de iparral is rendelkező település a vidék egyházi igazgatásának is központja lett. Ugyanakkor az alakuló és egyre jobban megerősödő központi királyi hatalom szintén Oslóban építette ki egyik székhelyét. V. Haakon uralkodása idején (1299-1319) a gazdasági élet és az egyházi s világi igazgatás székhelyével szemben, az öböl másik oldalán felépült egy királyi vár, az Akershus, amely fokozatosan katonai erősségé alakult. A város a XV-XVI. században vesztett jelentőségéből. Ennek egyik oka a német Hanza-városok előretörése; a másik pedig az, hogy 1380-tól kezdve Norvégia a dán-norvég királyság része volt, de állami önállósággal nem rendelkezett. A XVI. században már felmerült a gondolat, hogy a várost és az erősséget egyesíteni kellene a város áttelepítése révén. Oslo polgárai erről természetesen hallani sem akartak. 1624-ben azután, amikor a nagyrészt fából épült város szinte teljesen leégett, IV. Keresztély dán-norvég királynak lehetősége nyílott a régi szándék keresztülvitelére. Oslo lakóit 1624-ben királyi rendelet kényszerítette, hogy meghatározott időn belül átköltözzenek az Akershustól északra kijelölt területre, és ott pontosan szabályozott terv szerint felépítsék az új várost. A középkori Oslóból csupán a Szent Halvard-templom meg az első oslói kolostornak és egy régi kórháznak a romjai maradtak fenn a régi város, a Gamlebyen romkertjében. Oslo helyzete nem volt egyedülálló a dán-norvég királyság történetében. IV. Keresztély a megerősített városok egész sorát építette ki a Skagerakon, Kattegaton és a Sundön keresztül vezető tengeri út partján. Az új város, melyet a királyról Christianiának neveztek el, csak egy része volt ennek a láncnak. Christiania számára az Oslofjord északi csücskében fekvő Aker község déli részén néhány parasztgazdaság területét jelölte ki a király. Ehhez 1629-ben további gazdaságokat csatoltak, hogy a saját szükségletére mezőgazdasági termelést is folytató lakosságnak legyen némi kertje és legelője is. Maga a város az erődítménytől északra kapott helyet közvetlenül a sáncok alatt, és nyugat és észak felől önálló sáncrendszert építettek ki. Az utcák kelet-nyugati, illetve észak-déli irányban futottak. Fontos volt, hogy az erődítményből a városba jól be lehessen tekinteni és az erődítmény felé vezető utcákat tüzérségi tűz alatt lehessen tartani. így lett Christiania az európai reneszánsz várostípus késő norvég változata. Az utcák közötti távolság a parttól befelé csökkent, ami a part felé nagyobb háztömbök és telkek kimérését tette lehetővé. Itt kaptak házhelyet a jómódúak. A házakat a norvég szokástól eltérően tűzrendészed okokból nem fából, hanem kőből kellett építeni. Faházat csak kis számban, a szegények apróbb telkein vagy a nagyobb telkeken - kivételesen - mint hátsó épületet engedélyeztek. Az új város felépítése valójában az 1630-as években indult meg, a városépítés nagy korszaka pedig az 1640-es évekre esett. Az építkezők mind magánszemélyek voltak; sem az államigazgatást, sem a városi hatóságokat nem taOSLO 221 Oslo
