Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Oslo
láljuk az építtetők között. Az állami hatóságok központja az erődítményben volt, a városi hatóságok magánépületeket béreltek. Az új épületek tervezésében és felépítésében számos esetben érvényesült az Akershus hatása; gyakran dolgoztak ugyanazok az építőmesterek és építőmunkások az erődítményben és a városban. A fából való építés tilalmát számos esetben megszegték, és jóllehet a rendelkezést többször megújították, az épületek jelentős része mégsem kőből épült. A XVIII. században az épületeknek körülbelül a harmadrésze faház volt. Az új város lakossága, gazdasági lehetőségei, jogi helyzete és lakóinak társadalmi tagoltsága ugyanaz volt, mint a régié. Nem a helyzetváltoztatás ténye, hanem az idők változása játszott közre abban, hogy a létfenntartás Christianíában a XVII. és XVIII. században egyre inkább a közeli és távolabbi környék fakitermelésén meg a fa és fatermékek külföldre való kivitelén nyugodott. A város életében ezekben a századokban a gazdag kereskedők jutottak vezető szerephez. Miután a sáncon belül fekvő várost 1624-ben pontosan felmérték, további várostervezésről vagy ellenőrzésről a következő századokban nem esett szó. A város további alakulásában a tűzvészeknek jutott jelentős szerep. 1686-ban leégett a templom, és ez lehetővé tette, hogy az új templomot és a főteret a piaccal a sáncon kívülre helyezzék át. (Az új templom 1694 és 1699 között épült fel; többszöri átépítés után a XIX. században Grosch alakította ki mai formáját.) A XVII-XVIII. század fordulóján egyébként feladták a megerősített város gondolatát; a sáncot elhanyagolták és a XVIII. század első évtizedeiben le is bontották. Ez azzal a következménnyel járt, hogy Christianíában megszűnt a város magvát körülvevő erődítési övezet, melyet a XIX. század közepén más városokban széles körutak létesítésére lehetett felhasználni. A XVIII. században kezdtek kialakulni a várost körülvevő elővárosok, amelyek előbb-ulóbb összeépültek magával a várossal. így a városi mag belülről való szerves továbbfejlesztésére később sem maradt lehetőség. A város urbanisztikai múltjának első fejezete 1814-ben lezárult. Az alapjaiban reneszánsz város, amelyben későbbi korok néhány barokk és rokokó épülettel jelezték a formák változását, az első két évszázad alatt kiterjedésében megmaradt az 1624-ben kijelölt kereten belül; Christiania a XIX. század előtt nem növekedett az észak-európai tartományi székhelyek átlagos színvonalán túl. Népessége csak a XIX. század kezdetén érte el a 10 ooo-es lélekszámot. 1814-ben Norvégia kivált az 1380-ban létrejött dánnorvég államközösségből és dán tartomány helyett önálló állam lett, Christiania pedig tartományi székhelyből az ország fővárosává vált. Számos új intézménynek kellett helyet adnia. A parlament (storting) és az újonnan szervezett minisztériumok, a Nemzeti Bank és az ország első tőzsdéje, az egyetem és egy színház kezdte meg működését. Az intézmények alkalmazottai számára lakást kellett teremteni. Korábban nem volt ilyen nagy szükség új épületekre, de az építkezés a nehéz gazdasági körülmények között csak lassan indult meg. Nehézséget okozott a beépíthető telkek hiánya. Kezdetben az Akershus rovására dél felé akarták kiterjeszteni a várost. Az eredeti városmag és az erődítmény közti területen építették volna ki az új középületeket, és ide tervezték a királyi palotát is. Katonai meggondolásból azonban megakadályozták ezt az elképzelést. Mivel a város új intézményei nem fértek el a IV. Keresztély által megállapított területen, a településnek át kellett lépnie kétszáz éves határát. A gazdasági élet követelményeinek a kielégítésére a város már korábban bekebelezett egyes északkeleti elővárosokat. A közintézmények számára északnyugaton még be nem épített területeket vettek igénybe. Itt épült fel a Slottet, a királyi palota (H. D. F. Linstow, 1825-1848) és az Egyetem (Grosch, 1841-1854), míg délen a Pipervikaöböl mentén a tőzsdének (1826-1829) és a szabadkőművesek székházának (1839), az erőd tövében a Nemzeti Banknak (1828) és a színháznak (1837) jutott hely. A parlament és a minisztériumok kénytelenek voltak még jó ideig iskolaépületben és magánházakban meghúzódni. Az új épületek zöme a kor ízlését követve empire stílusban épült. Az új fővárosnak lakóházakra is szüksége volt. (A városnak 1801-ben 8901, 1825-ben 15 359, 1845-ben 25 677 és 1865-ben - a város területének némi kiterjesztése után - 57 382 lakosa volt.) A század első felében még csak a megnövekedett természetes népszaporulat következtében megélénkült belső vándorlás éreztette hatását, amely főleg a vidékről a városba, elsősorban Kelet- Norvégiából a fővárosba irányult. A század közepén azonban megkezdődött Christianíában a gyáripari termelés, ami tovább növelte a bevándorlást, úgyhogy a XIX. század első felében a beépített terület végleg túllépte a város kétszáz éves határát. Komoly várostervezésről azonban ebben az időben sem lehet beszélni. A magánépítkezés és ezzel a város kiépítése aszerint alakult, hogy az eredetileg városon kívül fekvő földek, kertek tulajdonosai hol és hogyan voltak hajlandók nagyobb összefüggő darabokból álló ingatlanaikat felparcellázni. Nagyrészt a parcellázó jelölte ki az új utcákat és szabta meg a beépítés jellegét. Terv és irányítás nélkül a város szerves, logikus egység helyett apró részek mozaikja lett. A várostervezés csak lassan érvényesült, eleinte elsősorban egyes részletkérdések megoldásában. A régi városból a XIX. század folyamán lassan a belváros lett, és e században megindult a cityképződés folyamata. A tulajdonosok, jómódú kereskedők és iparosok kiköltöztek az új villanegyedbe; házaik átépültek üzletházzá. A centrum lakóinak száma csökkent, szociális jellege megváltozott. A század vége felé a régi épületek legnagyobb része kicserélődött. Az új házakban üzletek, 222 EURÓPAI FŐVÁROSOK
