Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
London
hatóságának a határa. E külvárosokon túl emelkedett a westminsteri nagy Szent Péter-templom és a Royal Palace (Királyi Palota) Thorney szigetén. Ebben az időben Westminster semmilyen értelemben nem tartozott Londonhoz. Hitvalló Eduárd helyezte ide át a királyi udvart, és „kereskedelmi”, valamint kormányzati központot hívott életre, ami mind a mai napig megmaradt. A híres bayeux-i szőnyeg bemutatja Westminster - képzelt vagy valóságos - építészetét, s a szász házépítésről írt régészeti leírásokat krónikák és oklevelek egészítik ki. Anglia 1066-os normann megszállása után Amiens püspöke feljegyezte, hogy a birodalom tehetős emberei Londonban gyűltek össze. A várost úgy jellemezte, hogy az zsúfolva van lakosokkal, és kincsekben gazdagabb, mint a királyság többi része. Midőn London és az egész királyság Hódító Vilmosnak behódolt, az új király anyanyelvükön írott oklevelet adott a polgároknak, amely a Hitvalló Eduárd idejében élvezett jogaikban és szokásaikban erősítette meg őket, s ezt az oklevelet a Guildhallban (városháza) ma is őrzik. Vilmos csak annyi földet sajátított ki, hogy felépítse rajta a ma is látható erődöt, a keleti Towert meg a már eltűnt nyugati Baynard-kastélyt és Montfichet-t. Az erődök célja az volt, hogy védelmet nyújtsanak a támadók ellen és szükség esetén sakkban tartsák a polgárokat. A polgárok újabb lépésként magukba olvasztották a francia hódítókat, mint korábban a dánokat és szászokat, tovább építették a templomokat, a kolostorokat, kórházakat alapítottak a falak mentén meg a Temze déli partján, s keresték az önkormányzat megvalósításának lehetőségeit. Több mint 100 szétszórtan elhelyezkedő egyházkerület, további 24 városi kerülettel egészült ki, közéjük nagyszámú joghatósági körzet (soké és liberty) ékelődött, s valamennyi arra törekedett, hogy bizonyos jogkörrel rendelkezzék. A közösségi csoportok vonzották a kereskedőket és iparosokat, akik kereskedelmi jogkörrel rendelkező céhek alapítására törekedtek. Ezek - nagyságuk és számuk növekedése következtében - a város alkotmányának lényeges elemeivé váltak, és máig is azok maradtak. Egyes céhek üléstermei utcácskákban és udvarokban rejtőznek (ilyen pl. a gyógyszerészek és a rőfösök terme), másoké, mint a halkereskedőké és az aranyműveseké, merészen néznek egy-egy főutcára, s századokon át felhalmozott kincseikkel a modern nagyvárosban is látványosságszámba mennek. A XII. század végére polgármesterrel (mayor) egészült ki az elöljárók (alderman) ősi testületé, s megalakult a külső tanács (Council of Commoners), a London Bridge-et kőből újjáépítették, s a régebbi Aldermanbury közelében városháza épült. Az 1411-ben megkezdett jelenlegi Guildhall részben elődjének XIII. századi alapjain áll, tűzvész és háború rombolta tetőrészét több alkalommal újjáépítették. Itt halmozták fel folyamatos sorozatokban a City fejlődésének levéltári bizonyítékait, királyi és egyéb okleveleket, szokásjogokat tartalmazó könyveket! jogi természetű feljegyzéseket, tanácsjegyzőkönyveket és letétbe helyezett kéziratokat. Amikor a XII. században a város megszerezte a jogot a middlesexi seriff kinevezésére, a későbbi századokban pedig jogi fennhatósághoz jutott Southwark, valamint a sok mérfoldes temzei vízi út fölött, úgy látszott, hogy határainak kiterjesztésére gondol. Ugyanígy számos céh oklevelében kiváltságot, hatalmat biztosított magának a város határain túl is. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a City középkori alkotmányának egyes részei, nevezetesen a polgárjog megadása és a kereskedelmi ellenőrzés joga, a külvárosokra nem alkalmazhatók, mert ott főként szegény és jogokkal nem rendelkező emberek laktak, akiket a város egyre kevésbé kívánt befogadni. Az építési felügyelők - az egykori „szemlebiztosok” (viewer) és a hídmesterek (bridgemaster), gyakran kőművesmesterek - a város tisztviselői voltak a XIV. században. A következő század folyamán a munkafelügyelők (clerk of the work) további hosszú sorát alkalmazták, akik a két még régebbi méltósághoz, a köztisztviselőhöz (Common Clerk) és a kamaráshoz (Chamberlain) csatlakoztak. A város körüli mai helynevek tanúsítják London növekedését : St Martin in the Fields, Lincoln Inn Fields, Clerkenwell Green, Covent Garden és még sok más vidéki név tovább él, bár a mezők és a kertek már régen eltűntek. A szomszédos falvak szalagszerűen csatlakoztak a városhoz az utak mentén. A tágabb London fogalma úgy látszik a XVI. századi egészségügyi törvényhozásból keletkezett, amely megkövetelte a kereszteléseknek és a halálozások okának bejelentését a városban és környékén is. A következő század elején a bejelentések területét kiterjesztették egész Westminsterre és néhány egyházközösségre a Temzétől délre; így a „Bilis of Mortality” (halálozási listák) London szinonimái lettek. A terjeszkedés arányában hét csatornázási bizottságot hoztak létre, beleértve Kent, Surrey és Middlesex egyes részeit, valamint Westminstert is. Wyngarde, Ágas, Hoefnagel, Norden és Visscher Londont 1550-ben ábrázoló látképei a nemzetközi kereskedelmi csomópontban elkerülhetetlen zsúfoltságról tanúskodnak. A városi vagy város környéki ház fontos volt az udvari és egyházi méltóságot viselőknek, a jogászoknak, kereskedőknek, valamint a kormányhivatalnokoknak. Bérházak és lakásokra osztott házak álltak a kúriák mellett, és a kereskedelmi élet egyre több raktárt és hivatalt igényelt. Az 1566-ban épült Royal Exchange (Királyi Tőzsde), amely 80 lakás helyét foglalta el, már a további fejlődés előhírnöke volt. 1570 óta történtek helyi és országos erőfeszítések London zsúfoltságának csökkentésére. Rendeletileg tiltották meg a házépítést az eddig be nem épített telkeken, és tilos volt a város kapuitól számított három mérfoldes övezetben a házakat lakásokra osztani. A parlagon hagyott földeket és a közterületeket üdülésre és szórakozásra 180 EURÓPAI FŐVÁROSOK
