Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
London
kellett fenntartani. 1592-ben viszont a jobb minőségű házakra az építkezési korlátozást feloldották. A rendeletek hatékonysága következtében London egyre nagyobb lett, mert az újonnan beépített területeken az ellenőrzés még laza volt. A XVI. század végén ugyan megkísérelték, hogy Westminstert polgári tanáccsal lássák el, később, hogy beolvasszák a külvárosokat a városba, végül, hogy külön tanácsot létesítsenek Westminster és a külvárosok részére, de a kísérletek eredménytelenek maradtak. 1763-ban építési felügyelőket neveztek ki, azzal a feladattal, hogy a halálozási listák - vagyis Nagy-London - területén ellenőrizzék az építkezéseket, ők azonban nem sokkal járultak hozzá a helyi igazgatáshoz, mivel tevékenységük az építmények biztonságára korlátozódott. Az 1665-ös nagy pestisjárvány és a következő évi tűzvész következményei hozzájárultak a külvárosok fejlődéséhez azzal, hogy a tehetősebbek e városi házak mellett egy kúriát is létesítettek vidéken. A tűzvész során a városi házaknak majdnem háromnegyed része elpusztult. Az újjáépítést rendelettel szabályozták, előírva az emeletek számát, a falak vastagságát, a gerendák minőségét, ami megváltoztatta a város építészeti arculatát. Sok utca szélesebb és egyenesebb lett, a kanyarok száma csökkent, a kiugró felső emeletek létesítését megtiltották, kevesebb lett a díszítés, s az utcai piacozást is megszüntették. A város új alakja teltebb, de egészségesebb lett. Építészeti kárpótlást Christopher Wren nyújtott, aki újjáépítette a Szent Pál-katedrálist és még vagy ötven templom tornyát. A költségeket a város a mintegy 12 mérföldes övezetébe szállított szénre kivetett adóból fedezte. Érdekes, hogy ez az adó szolgált további utcajavítások és közművek költségeinek fedezésére Nagy-Londonban is, egészen 1889-ig. A XVII. századtól kezdve annyi irat, leírás, látkép és térkép maradt fenn Londonról, külvárosairól és egyes épületeiről, és annyi helyen őrzik őket, hogy átfogó ismertetésükre nem vállalkozhatunk. A City kereskedelmi jellege egyre erősödött, ugyanakkor egyre kevesebben lakták. Bár a bankokban kaptak helyet a bankárok városi lakásai, s egyes esetekben ez máig is így maradt, a lakóterület fokozatosan nyugatra tolódott, a Covent Gardentől a Soho tér, a Cavendish, Berkeley, Grosvenor és más terek felé, amelyek később West End néven váltak ismertté. Elegáns teraszos házakból álló utcák csatlakoztak a terekhez, melyek az arisztokrácia életének és ünnepségeinek színhelyévé váltak. (Építészek: Ware, Hawksmoor, Gibbs, Dance és Adams.) London építészete sokat köszönhet a királyi védnökségnek, a Westminster Halitól a Regent Streetig, a St James palotától a Kensington palotáig és a Hampton Courttól Greenwichig. Albert herceg, IV. György és a többi uralkodó bátorította és elősegítette az építkezéseket. A főváros még így is hosszú időn keresztül csak részletekben épült. Az 1703-ban, egy szedreskertben, Buckingham hercege számára emelt épület végül is Buckingham-palota néven királyi rezidencia lett. London e részének vázlatos térképe már körvonalazódott: az udvar, az egyház és főurak nagybirtokai és lakóépületeik határozták meg. A London kereskedelmi virágzásához annyira szükséges egyre nagyobb munkásosztály munkahelyétől csupán sétányi távolságra lakott a régebbi kereskedőházakban és a szegényebb negyedekben a folyó mentén. A várost olcsó munkaerő vette körül, amely magába olvasztotta a hugenottákat, az íreket és más bevándorlókat, és alapul szolgált számos kis manufaktúra létesítéséhez. Máig fennmaradt pl. a spitalfieldsi takácsok néhány háza is. Az egyre növekvő tengerentúli kereskedelem is újabb folyó menti területeket igényelt a régi dokkokon és a London Bridge melletti kikötőkön kívül. A hajók mérete ugyanis egyre növekedett, és a Londonba szállított árumennyiség 1750 és 1800 között megkétszereződött. A Nyugat-indiai Társaság dokkja és raktárai mintegy 125 hektár folyó menti területen, az Isle of Dogson (Kutyák szigete) nyílt meg 1802-ben. Hamarosan követte a wappingi London dokk, a blackwalli Kelet-indiai dokk, a mintegy 130 hektárnyi surreyi Kereskedelmi dokk Rotherhithe-en, később a Királyi dokk és a Szent Katalin dokk. A kelet-londoni külvárosok hamarosan beépültek teraszos munkáslakásokkal, s a dokkvidéken pezsgő élet folyt a II. világháború súlyos bombatámadásaiig. A háború után a kereskedelem hanyatlása, a szállítási módok változása, a dokkokban észlelhető nyugtalanság siettette szinte valamennyi londoni dokk bezárását, és a Citytől mintegy 35 km-re London új kikötőjének, Tilburynek a létesítését. Nagy, elhagyott területek vártak modern fejlesztésre. London mint kikötő arra serkentette a hajózási és biztosítótársaságokat, hogy központjaikat a városban állítsák fel. Az egész világra kiterjedő szolgáltatásaik mind a mai napig nagy keresettségnek örvendenek. London lakossága az 1700-as 575 ooo-ről 1800-ig 900000-re nőtt, s ez mind a Szent Pál-székesegyház mintegy 5 km-es körzetében zsúfolódott össze. A helyzetet nem sokkal 1800 után a közlekedés forradalma enyhítette. A városközpontot a külvárosokkal sok megállóhelyes lóvontatású omnibusz járatok kötötték össze. Létrejött a modern ingázás. 1836-ban a London Bridge vasúti végállomás lett, s a Cityt és a West Endet hamarosan pályaudvarok hálózata vette körül, melyek közül számos építészetileg is értékes volt. Ezeket a pályaudvarokat 1863-tól kezdve kezdték el földalatti vasutakkal összekötni. Az óriási vasúti munkálatok (csak a város belterületén 16 nagy pályaudvar van), az elővárosokbeli családi házak elszaporodása, Westminster kiépülése új utcákkal és terekkel, színházakkal, klubokkal, parkokkal, palotákkal és a parlament épületével hatalmas építési konjunktúrát teremtett, számos munkást vonzott és ismét fellendítette a kereskedelmet. Az 1851-es népszámlálás Londont még LONDON 181
