Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Bevezető
körű kiváltságokkal jutalmazta. Ez azonban annyira összeférhetetlen volt a kiépülő abszolutizmussal, hogy a király már két év múlva korlátozta a város privilégiumát. A fővárosok a XVI-XVII. században jogi szempontból tehát azt az utat járták be, amelyet Braudel a középkor zárt városától az újkor alávetett városáig meghatározónak nevez. Kiváltságaikat fel kellett adniuk az állami központosítással szemben, jogi elhatárolódásuk megszűnt, viszont egyre erőteljesebben érvényesült egységesítő hatásuk. A fejlődés, a változás korszakai nyomot hagytak a fővárosok építészeti képén is. Európa középső részének arculatát, ahol a középkori államalakulás és fővárosi lét a leghosszabb s legszervesebb múltra tekinthet vissza, a gótika alakította ki végül is. A román stílus kevésbé járult hozzá a fővárosok egységbe tömörítéséhez: építményei, alaprajzi elrendezése legfeljebb szórványos emlékcsoportokat létesített. Egységes fővárosi arculatot alaprajzban, világi és egyházi épületekben először a gótika teremt. Jó két évszázados uralma után a reneszánsz hozza a gyökeres változásokat új ideálokkal, más térbeli s építészeti elrendezésekkel, amelyek szétfeszítik a gótikus város szűk térre összezsúfolt szerkezetét. Ezzel alapot teremt a bárok főváros-építészet számára, amely kifejeződési formája a modern állam, az abszolutizmus mindenhatóságának. Ugyanezt a szerepet tölti be a kelet-európai nemzetállamok számára a klasszicizmus, az ipari forradalmat megelőző városépítészet utolsó nagy, egész arculatot átformáló irányzata. Ahol az állammá és fővárossá válás ideje rövidebb, vagy a fejlődés kevésbé szerves volt, ott sajátos módon „összecsúszhattak” vagy „kimaradhattak” stíluskorszakok. így szorul össze, kerül egymás mellé az északi fővárosok egy részében a reneszánsz és a barokk (Koppenhága, Oslo). A fővárosok más csoportjaiban egyedül a klasszicizmus tekinthető új fővárostípust kialakító erőnek (Helsinki, Bukarest), összefüggésben a modern nemzeti állam késői kibontakozásával. A főváros történetének azt a szakaszát, amelyet az állami centralizációval való összefonódás, a rezidenciajelleg határozott meg, az jellemzi, hogy a főváros funkcióit, növekedését, alaprajzi, térbeli és építészeti arculatát döntően az állami, igazgatási, kulturális központjelleg formálta. Ez a korszak a tőkés iparosítás előretöréséig tartott. A változás bizonyos kezdetei már a XVIII. században megmutatkoztak. Jelzi ezt a városiasodásban betöltött szerep csökkenése: 1800 körül Európa 16 százezren felüli nagyvárosa között kilenc főváros van, 56%-a az 1700 körüli 73%-kal szemben. A manufaktúrák térhódítása s az ipari külvárosok szerveződésének kezdetei szintén a változások első hullámaira utalnak. A folyamat feltartóztathatatlan, hiába hoznak adminisztratív szabályokat a „szegények” jelenléte ellen (Moszkvából 1770-ben több üzemet kiköltöztetnek, Mirabeau 200 ezer ember kitelepítését tervezi Párizsból). Az ipari forradalom, mint minden vonatkozásban, a városok életében és külső képében egyaránt gyökeres változást idéz elő. Parlamentek, városházak és a nemzeti kultúrát reprezentáló épületek megjelenése szimbolizálja az államigazgatásban, az állam nemzetivé válásában s a város önkormányzati szerepében beállt változásokat. Az udvar, az egyház és a főnemesség helyett a gazdag vállalkozók az új építtetők. A város szétfeszíti, lebontja falait, központja az igazgatási feladatok mellett megkapja a gazdasági élet irányításának funkcióit is, s az egykori paloták mellé odakerülnek a modern üzletházak, megindul a cityképződés. A városfejlődésben a modern ipari nagyváros veszi át a vezető szerepet, s az ipar a fővárosok növekedéséből is egyre nagyobb részt kér, megtörve az adminisztratív funkcióknak az előző korszakra jellemző hegemóniáját. Az új, ipari korszak városi jelenségei közül az egyik legszembetűnőbb a városi népesség számának megnövekedése, s ennek következményeként a nagyvárosok és a nagyvárosi agglomeráció kialakulása. Ez a növekedés fokozottan érvényesült a fővárosokban, kivált azután, hogy a XIX. század végén a nemzetek polgári nemzetállamban egyesültek és a fővárosok vonzásköre megnövekedett. Az ipari forradalom és a fővárosi fejlődés között a kapcsolat több áttétel révén jött létre. A tőkés fejlődés rendkívüli meggyorsulása Anglia és Németalföld után egész Európában megteremtette a polgári forradalom előfeltételeit, hogy aztán majd maga a győztes forradalom erősítse és gyorsítsa tovább a tőkés fejlődés kibontakozását, intézményrendszerének és politikai berendezkedésének fejlesztését. A polgári átalakulás a fővárosokat több hullámban érte el. Irányító és ellenőrző tevékenységének megvalósítására ugyanis a polgári állam mindenütt új, bővülő hatáskörű és sokasodó létszámú hivatalszervezeteket teremtett. Ezek mint központban a fővárosban összpontosultak, a kormány, a parlament és az államfő székhelyén, ahol többnyire egyúttal a legfőbb kulturális, művelődési központi intézmények is otthonra találtak. A modern központosítást addig ismeretlen méretekben tette hatékonyabbá és gyorsította meg a közlekedésben és hírközlésben végbement technikai forradalom. Az állami irányítás központi funkcióinak ezen tömörülése természetszerűen a fővárosba vonzotta a gazdasági élet valamennyi országos vagy éppenséggel nemzetközi szintű vállalkozásának, így mindenekelőtt a hitelügynek az irányítását is. Megerősödött, illetve esetenként kialakult a fővárosok kereskedelmi-forgalmi szerepe, árupiaci funkciója. Kikötővárosok esetében ezt a hajózási technika tökéletesedése segítette elő, majd a gőz vontatás diadalával párhuzamosan az országos vasúthálózat fő15
