Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Bevezető
vonalainak központosítása gyorsította meg. A vasúthálózat központosítása azonban a hálózat központjául szolgáló főváros gyáripari fejlődése számára is igen kedvező feltételeket teremtett mind az ipari kooperáció, mind a nyersanyag és fűtőanyag szállítása révén. A posztindusztriális fejlődés egyes mozzanatai egybekapcsolódnak, és legszembetűnőbb módon a fővárosok népességszámának megnövekedésében jutnak kifejezésre. Ilyen értelemben az egyes fővárosok népességszaporulata a fejlődés komplex mutatójának tekinthető. Jellegzetes a XIX. és XX. századi főváros lakosságának összetétele. Többségét ez időre az állam és a gazdasági élet legkülönbözőbb irányító szervezeteinek hivatalnokserege, a közlekedési csomópont és kiszolgáló üzemei, majd végül (sokáig legnagyobb tömegként) a gyáripar munkássága tették ki, köztük a vidékről tömegesen felvándorlók. A növekedés méretét jól érzékeltetik a statisztikai adatok: a XIX. század eleje és 1910 között Európa 20 fővárosának össznépességszáma több mint hatszorosára nőtt, mintegy 3 millióról 19 miihóra. A fővárosi társadalom belső szerkezete is megváltozott, s hatalmasra nőtt a nem önálló, bérből élő, csekély fizetőképességű egzisztenciák száma. A városok méreteiben és funkcióiban bekövetkező mennyiségi és minőségi változások új térképzést, új funkciójú épületek tervezését és új anyagok alkalmazását igényelték. A közlekedés és szállítás átalakulása újfajta vasúti pályaudvarokat és kikötőberendezéseket, hatalmas raktárakat követelt. A gyáripari termelés óriási fejlődése következtében teljesen új, a gyártási folyamatot elősegítő építészeti szerkezetek váltak szükségessé. Az állami és magángazdaság igazgatásának kiszélesedése új irodaépületek emelésével járt, amely épületeknek funkcionális feladataik mellett reprezentatív szerep is jutott. Az oktatás, a kultúra és az egészségügy megnövekedett igényei új területrendezéseket és nagy tömegben új épületkomplexumok emelését sürgették. A közlekedési forradalom eredményeként megnövekedett azoknak a száma, akik hosszabb-rövidebb ideiglenes tartózkodásra érkeztek a fővárosba. A hagyományos vendégfogadó létjogosultsága megszűnt, helyét különböző színvonalú szállodák foglalták el. A fővárosok építészeti arculatának megváltozásában mindezek mellett a döntő szerepet a népesség növekedése játszotta. Nagy gyorsasággal egész városnegyedek épültek fel a városba áramló tömegek befogadására. Az építkezéseket a lakbérekből várható nagy jövedelem ösztönözte, viszont rendkívüli mértékben megnövekedett az építkezésre alkalmas ingatlanok ára, az építtetőket ez a terület teljesebb kihasználására, azaz magas házak, szűkebb lakások építésére sarkallta. Egyúttal a telekspekuláció hatására megkezdődött a régi, elavult épületek lebontása, ami együtt járt pótolhatatlan történeti, művészeti értékű épületek és épületegységek felszámolásával. Az épületek felfelé kezdtek nőni, új lakóháztípusok alakulnak ki, függőfolyosóval és lifttel. Az egy területegységre összezsúfolódó népességszám növekedése új problémákat vet fel: a szervezett jár vány ellenes küzdelem, a városi egészségügyi ellátás, a csatornázás gondjait. A központi vízvezetékes vízellátás és az igényekhez mért csatornahálózat-rendszer kiépítése, a gáz-, később a villanyvilágítás bevezetése a városiasodáshoz vezetett, igen gyorsan új városi életforma kibontakozását szolgálta. A beépített terület és a népesség megsokszorozódásának elkerülhetetlen velejárója lett a városon belüli közlekedés megteremtése és e hálózat napjainkban is tartó fejlesztése. Kétségtelen, hogy a kor építészete csak nehezen találta meg az új funkcióknak és a felhasznált új technikai eszközöknek megfelelő stílust. A XIX-XX. század fordulója az építészeti formákban a sajátos nemzeti elemeket is erőteljesen kívánja hangsúlyozni, eredményei ott sorakoznak szemünk előtt, az egyes európai fővárosokat járva. Majd mindenütt a történeti előzménnyel tudatosan szakító dekorációs stílus vált uralkodóvá, amelyet az építészettörténet a szecessziótól a Jugendstilig és az art nouveau-ig minden országban más néven illet. De előretörnek az új anyagok és az azokat felhasználó technika segítségével tisztán a szerkezetet és funkciót hangsúlyozó stílusok, elsősorban a Bauhaus irányzata. A modern városépítés igényeinek kielégítésére az építőiparban megjelentek az acélszerkezetek, vasbeton, különböző cserép- és üvegfajták. Mindez az elektromosság alkalmazásával együtt a városépítés és építészet új útjait tette lehetővé (nemritkán hátrányos helyzetbe hozva Európa más régi nagyvárosait). A korszak építészeti örökségében sok az egyenetlenség. Soha addig nem épült annyi, az építéstechnika legújabb vívmányait értékesítő épület és ellentétként soha nem szaporodtak el ilyen mértékben színvonaltalan, ízléstelen és hiányosan felszerelt, egészségtelen épületek, melyeknek városképet meghatározó szerepe azonban helyenként igen jelentős. A posztindusztriális korszak fővárosépítése természetszerűleg jár együtt az építészeti örökség nagyméretű pusztulásával. Gyakori, hogy az utókornak az elpusztult értékek iránti jogos sajnálata lebecsüli mindazt, amit a jelenkor a régi helyén emelt. Úgy véljük azonban, hogy függetlenül átmenetiségétől, a XX. század első fele indította el a műszaki szempontból modern városépítést, és olyan városokat is alkotott, amelyek hibáik ellenére is alkalmasnak bizonyultak a minőségileg megváltozott fővárosi feladatok ellátására. A fővárosok korunkban nemcsak beépítettségük arányait tekintve, hanem térben is meghatványozták kiterjedésüket. Elsősorban a volt agglomerációs övezetekről beszélünk, a volt elővárosokról, amelyek a rohamos fejlődés következtében előbb gazdaságilag és az infra16
