Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Helsinki
rajzi adottságait követve a város fokozatosan terjeszkedett a folyó torkolatától nyugat felé. Hozzáértő helyi tanácsadók és az újonnan letelepültek kívánságára körülbelül hetven házhelyet és néhány utcát cölöpökkel aládúcoltak. A város azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Fejlődésének legnagyobb akadálya fekvése volt, távol a nyílt tengertől, egy nehezen hajózható, eliszaposodott csatorna felső végén. A város lakossága nem lépte túl a 600 főt. Az ország uralkodói előtt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a várost közelebb kell költöztetni a tengerhez. Per Brahe főkormányzó volt az, aki a tervet végrehajtotta. Néhány közbenső állapot után az új város helyét a mindkét oldalon védett öböllel rendelkező Vironniemifoldnyelven jelölték ki, s az odaköltözést az 1639. október 2-án kiadott rendelet véglegesítette. Ez már a jelenlegi város helye. 1643. november 20-án kelt az építendő város földjeiről szóló királyi adománylevél, amely megerősítette a régi Helsinkiben korábban adott földek tulajdonjogát is. Helsinki egyúttal megkapta a városoknak kijáró összes előjogot. Határai 12,35 km2 területet zártak körül, ebből 10,08 km2 szárazfoldön, 2,27 km2 pedig a szigeteken feküdt. A terület túlnyomó része Töölö faluval volt szomszédos, így a következő három évszázadban a város főként Töölö rovására terjeszkedett. A lakótelkek helyéül a Vironniemi-földnyelv déli végét, más nevén Kruununhaka városrészt és a Senaatintoret (Szenátus tér) környékét jelölték ki. A földművelésre szánt területek a városból kivezető főútvonalak mentén húzódtak. A svéd Lennart Torstenson jellegzetes barokk stílusban készült városterve négy részre osztotta a várost, s az úthálózatot egy központi térbe futtatta össze. A központi tér környékén a kereskedelmi és középületek helyezkedtek el, a kézműipari műhelyek és manufaktúrák közvetlenül ezek köré települtek, a polgárok egyszintes lakóházai a legkülső városrészben kaptak helyet. A várost különböző katonai építmények, magtárak, fegyvertárak stb. vették körül. 1710-ben pestis pusztított a városban, amelyben egy és kétezer között volt a lakosok száma. A pestisnek 650 ember esett áldozatul. Az 1600-as években épült Helsinki a nagy északi háború (1700-1721) folyamán, 1713-ban teljesen elpusztult; a lakosok a közeledő ellenség hírére ugyanis felgyújtották városukat. A „nagy háborúság” idején - ahogy a finnek a háború 1713 és 1721 közötti szakaszát nevezik - orosz csapatok foglalták el a várost és az ország jelentős részét is. 1723-ban az 1600-as évek városterve szerint kezdődött az újjáépítés. A beépített terület érdemlegesen nem nőtt, de sűrűbbé vált a beépítése, mert a telkeket felparcellázták. A központban fekvő néhány 3000 m2-es telek kivételével a telkek átlagos nagysága 400 m2 volt. A meglehetősen sablonos beépítési terv ellenére a város nem vált unalmasan geometrikussá. Az egyenlőtlen terep- és a szintkülönbségek feloldották az úthálózat merevségét. Az utcák általában egyenesek voltak, némelyik azonban, mint például az északi fő sugárút, a Hämeenkatu, a dombok között kanyargott. A főutak szélessége körülbelül 10 méter, számuk elérte a húszat, a lakott terület megközelítően fél kilométer széles volt. A XVIII. században körülbelül 10 kőépület állt Helsinkiben; a két-három szinten, egyszerűen kialakított házakból kettő ma is megvan, közülük az 1757-ben épült Sederholm-ház Helsinki legrégibb fennmaradt épülete. A házak többsége azonban fából készült, a tehetősebbeké két szinttel és manzárdtetővel. A klasszicizmus elterjedésével az oromtetős zsúpfedeles épületek fokozatosan kiszorították a manzárdtetőket. Helsinki város különböző funkciói várostervében is kifejeződtek. Története kereskedővárosként kezdődik, és ezt a jellegét sokáig meg is őrizte. A királyság azonban a háborúk következtében elveszítette keleti védőbástyáit, és Helsinkinek városerőddé kellett válnia. Az erődítmény, melynek egykori neve svédül Sveaberg, finnül Viapori, mai nevén Suomenlinna, Augustin Ehrensvard tervei szerint épült a földnyelvvel szemben fekvő szigetcsoporton. Építése 1748-ban kezdődött, és Helsinkit a svéd királyságban a legfontosabb helyőrségi várossá tette. Az ide irányított szárazföldi és haditengerészeti alakulatok tisztjei magukkal hozták a felvilágosodás eszméit, s a városi polgársággal való kapcsolatuk felélénkítette a város kulturális fejlődését. így Viapori építése a város életének új szakaszát jelentette anyagi és szellemi értelemben egyaránt. A XVIII. század végén a 3000 lakosú Helsinki már Uusimaa-Häme megye legfontosabb városa és közigazgatási központja. A város fejlődését tehát ez a hármas szerep határozta meg, a kereskedelmi, katonai és közigazgatási tevékenység előnyösen egészítette ki egymást. A telkek használatának kérdésében azonban ellentétek támadtak a korona képviselői és a kereskedőosztály tagjai között. A védőművet már régóta szerették volna kiterjeszteni a szigetekről a szárazföldre. Ez az indokolt kívánság azonban - főként pénzhiány következtében - sohasem teljesült, s így a XVIII. század végén Helsinki városerőddé való átalakításának tervét fel is adták. A fából épült város legnagyobb ellensége a tűz volt. 1808 őszén tűzvész következtében a XVIII. századi épületállomány teljesen megsemmisült. Ez a tűzvész és az 1808-1809-es ún. finn háború vetett véget a kis kikötőváros idilli nyugalmának. Az új évszázad kezdete jelentős változásokat hozott Finnország történelmében. Az 1809-es haminai béke értelmében megszűnt a több évszázados svéd fennhatóság. Finnországot mint autonóm nagyhercegséget a cári Oroszországhoz kapcsolták. Turku, a svéd időszak fővárosa, túlságosan közel feküdt Svédországhoz, ezért 156 EURÓPAI FŐVÁROSOK
