Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Bevezető
A fővárosok kialakulásának újabb korszakát a XIX. század jelentette. Többségében korábban fennállott birodalmi keretek szétbomlásából születő, idegen elnyomás alól szabaduló nemzetek teremtik meg vagy alkotják újjá önálló állami létükkel együtt fővárosaikat. A török uralom megszűnése után önállósuló államok székhelyévé váló Athén, Belgrád, Bukarest és Szófia esetében ez nyilvánvaló. Korábbi politikai kötelékek szétszakadása révén vált Helsinki, Oslo és Varsó tényleges fővárossá. E folyamat XX. századi befejezésének tekinthető Dublin, Reykjavik, Tirana és Ankara fővárossá emelkedése. Míg a fenti államalakulatok Európa peremvidékein jöttek létre, Európa közepén a XIX. században Hollandiától Svájcig, Amszterdam, Bern, Brüsszel és Luxemburg vált fővárossá. Ha ezekhez hozzászámítjuk az 1948- ban a Német Szövetségi Köztársaság székhelyéül választott Bonnt, lényegében megkapjuk a mai európai fővárosokat. A fővárossá válások időpontjainak áttekintése arra utal, hogy a XVI-XVII. században kell látnunk e folyamat csúcspontját. Számszerűen ugyan e két század csak hat új fővárost ad Európának, míg a XIX-XX. század tizenegyet. Több, csak később önállóvá váló állam leendő székhelye is a XVII. században formálódik ki. így erre a századra esik Oslo és Helsinki alapítása, Dublin és Bukarest pedig ekkor válik országa székhelyévé, ha az állami önállóság teljességének hiánya miatt még nem is számíthatjuk a többi főváros sorába. Amszterdam pedig, noha csak 1813-ban vált királyi székhellyé, a XVII. században már vitathatatlanul az egyesült tartományok vezető városa. Még nyilvánvalóbbá válik a XVII. századi csúcspont, ha a városok népességnagyságát is figyelembe vesszük. A XVI. század elején Európában mintegy 25 város lakossága haladta meg a 40 ezer főt. A 25 város között 4 fővárost találunk. Egy évszázad múlva a 40 ezer léleknél népesebb városok száma 41, s köztük már 10 főváros. A XVII. század végére tovább növekszik a fővárosok súlya a városodásban: a 47 város között, amelynek lakossága a 40 ezer fölött volt, 14 mai főváros található. A fővárosok vezető szerepét a városiasodásban hűen érzékeltetik a XVI-XVIII. század népességi adatai. Míg a XVI. század elején a négy százezres nagyváros közül csupán egy - Párizs - volt főváros, a XVI. század végére a százezres nagyvárosok száma 12-re emelkedett, s közülük hatnak volt fővárosi rangja. Igaz, hogy a XVII. század végén sem volt tizenkettőnél több százezren felüli lakosú város, de ezek kétharmada volt főváros. A XVII. század városfejlődésének csúcsán egyértelműen a rezidencia típusú városok állottak. Ez az új várostípus nemcsak a lélekszám gyarapodásában, hanem a városok jellegében, belső szerkezetében, átalakulásában is megnyilvánult. Területileg megnövekedtek: falak nélkül, szabadon, mint London; a régi aurelianusi városfalon belüli hatalmas szabad térségek egyre sűrűbb beépítésével, mint Róma; a városfalak bővítésével, mint Madrid, s - a XVIII. században - a külvárosok megjelenésével is. A régebbi gótikus vagy reneszánsz városképek átalakultak, barokká váltak. A hatalmas építkezések összefüggnek az állami centralizáció által a városokra rótt feladatokkal: királyi-császári palotáik az abszolút uralkodó hatalmát jelképezik, kormányzati épületeik a centralizált állam megnövekedett feladatkörét. Bécs lakosságának a XVI-XVII. században egyharmadát adják a nemesek, állami alkalmazottak és a császári udvar személyzete. A valamivel később fejlődő Berlinnek 1783-ban 141 ezer lakosából 56 ezret tettek ki a katonák, hivatalnokok, ezek családtagjai és cselédei. Pedig Berlin ebben az időben már a porosz uralkodók céltudatos iparfejlesztő politikája s a hugenották letelepedése folytán a manufaktúrának is a központja. Sokszor az iparosodás maga is a rezidenciajellegből táplálkozik; az udvar szükségletei, az uralkodói székhely vonzása folytán betelepedő nemesség, a jövedelmeknek összpontosulása olyan anyagi erőforrásokat és olyan szükségleteket teremt, melyek kielégítésére nagyszabású ipar jön létre. Bécsben például a XVI. század második felétől a XVIII. század elejéig meghatszorozódik az iparűzők száma, s noha ugyanezen idő alatt a lakosság csak körülbelül két és félszeresére nő, az udvar ipari szükségletei még mindig kielégítetlenek maradnak. A gazdasági tényezők másodlagosságát mutatják Lavoisier híres számításai is, aki a XVIII. század végén Párizsban elköltött 260 miihó livre-ből 140 milliót, tehát a jövedelmek több mint felét a kormányzattól származtatja fizetések, évjáradékok stb. formájában. Ehhez képest a kereskedelmi profit 20 milliója elenyésző, s bár a kereskedelmi tevékenység Párizsban széles körű, ennek jó részét a város ellátása foglalja le. Még Londonról is úgy vélik 1700 körül, hogy a Koronától nyert hivatali fizetések összege meghaladja a kereskedelmi profitét, pedig London ekkor már nemcsak Anglia, hanem az egész világ legnagyobb kereskedelmi központja. Fővárosba vonzott közjövedelmek, fényes építkezések, növekvő népességszám, mindez az abszolutizmushoz kötődik. Ennek ára azonban a középkori városi szuverenitás elvesztése volt. A megerősödő államhatalom - talán csak Anglia és Hollandia kivételével - mindenütt aláveti a városokat, beépíti őket a közigazgatási szervezetbe. A pápák Rómájának önkormányzata csakúgy elsorvad, mint a spanyol királyok Madridjáé. Bécset 1529-ben fosztja meg kiváltságaitól Ferdinánd, s a Habsburg-birodalom székhelye, Európa tizedik nagyvárosa igazgatásilag az alsó-ausztriai tartományi hatóságoknak maradt alárendelve. Koppenhága példája mutatja, milyen erővel érvényesült ez a tendencia. A nemességgel vívott harcaiban a város nagy segítséget nyújtott III. Frigyes királynak, aki ezt - még középkori módon - 1659-ben széles
