Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)

Budapest

katonai és egyházi célokat szolgáltak. A visszatérő szer­zetesrendek, az egykori plébániák megkapták régi temp­lomaikat, illetve a török dzsámikat. A meglevő épület­részek felhasználásával barokk stílusú templomokat és rendházakat emeltek. 1710 táján kezdték meg mind Bu­dán, mind Pesten városháza építését. A budai városháza több középkori lakóház helyén, a Nagyboldogasszony­­templom előtt kialakult téren, a pesti pedig a régi centrum­ban, a Belvárosi-templom mellett épült fel. A város keres­kedelmi élete is újjáéledt. Csakhamar ismét országos hírűvé váltak a vásárok, amelyek elődeit már a római korban is itt, a pesti révnél összefutó útvonalak mentén tartották. A Duna jobb partján, a királyi palota romos részeinek lebontása után új, szerényebb méretű palota építéséhez, valamint Pesten, a Belvárosban, a nagyszabású Invalidus­kaszárnya építéséhez kezdtek hozzá. A városi kiváltságok visszaszerzése után meggyorsult a két város fejlődése; míg a XVII. század végén lakossá­guk együttesen tízezer főt számlált, 1777-ben már 35 ezerre emelkedett. Ennek megfelelően nőtt a beépített terület nagysága is, és Pesten a XVIII. század közepére már jelentősen túlterjedt a falak övezte Belváros határain. 1730-tól megkezdték a városfalak lebontását s egymás után tűntek el az egykori városkapuk is. A falakon kívül további külvárosok alakultak ki: a Terézváros, a József­város, majd a Lipótváros és a Ferencváros. Buda régi külvárosaiban is emelkedett a lakosság és a házak száma, s az 1770-es években új külváros is létesült, a Krisztinaváros. II. József (1780-1790) névleges fővárosból valódi kor­mányzati központtá emelte Budát. Rendeletére 1783-1784-ben itt helyezték el az ország közigazgatását intéző Helytartótanácsot, a kincstári jövedelmeket kezelő Ma­gyar Kamarát, valamint a Főhadparancsnokságot, s szá­mukra átépítették a szerzetesrendek feloszlatásával meg­üresedett nagy egyházi épületeket. A királyi palota ugyan nem nyerte vissza korábbi jelentőségét, mivel a Habsburg­­királyok székhelyüket Bécsben tartották, de a nádorok, akik egyben a Helytartótanács elnökei is voltak, 1790-től 1848-ig udvartartásukkal együtt Budán rezideáltak. A fokozódó építési tevékenységet Mária Terézia korá­tól kezdve (1740-1780) szabályozták. A magánszemélyek­nek ez időtől építési engedélyért a városi tanácshoz kellett fordulniok, benyújtva az épület tervét is. A városok saját építkezéseinek tervét és költségvetését pedig a Hely­tartótanács hagyta jóvá. A század utolsó évtizedeiben adták ki Budán és Pesten az első tűzrendészeti szabály­zatokat. A növekvő számú építési, kövezési, csatornázási, felmérési ügyek intézésére a századforduló táján mindkét városban városi mérnöki állást szerveztek. Mindennek ellenére ebben a korban tervszerű városfejlesztésről még nem beszélhetünk. A XVIII. század végén a kormányhatóságok székhelye Buda. A dinamikusan fejlődő Pest az ország kereskedel­mének centruma, olyannyira, hogy Magyarország fel­növekvő Londonjaként emlegetik. A két város különböző funkciójával kiegészítette egymást, s gyakorlatilag együtt kezdték betölteni a főváros szerepét. Ezen fejlődés tük­röződik a városmagokba épült barokk középületek, palo­ták létesítésében, s a belváros és külváros társadalmi és gazdasági feszültségének mélyülésében, valamint építési szokásaiban is. A barokk kor egyik jeles építésze Mayer­­hofer András, aki mindkét városban dolgozott (az egy­kori Grassalkovich-palota a Hatvani utcában; az Egyete­mi-templom, 1725-1742). A barokk paloták közül emlí­tendő az óbudai Zichy-kastély (J. H. Jäger, 1746). Az egyemeletes paloták és házak Budán és Pesten a két város barokk szellemének és gazdasági adottságaiknak legmeg­felelőbb kifejezői, és eltérnek az európai formanyelvtől még oly nagy épületegyüttesek esetében is, mint a királyi várpalota (Fortunato di Prati és Joseph Höbling, Jean Nicolas Jadot de Vüle Issey) építése. Pesten az Invali­dus-kaszárnya palota jellegű épülete (A. E. Martinelli) is sokkal higgadtabb, mint hasonló nyugati előképei. A budai barokk építészet egyik kiemelkedő alkotása a városháza barokk lépcsőháza (Nepauer Mátyás, 1769). A Batthyány téren áll a Szent Anna-templom, Buda leg­szebb barokk temploma (Hámon Kristóf, Nepauer Má­tyás, 1762). Igazi barokk kori emlékünk a Selyemgombo­lyító Gyár egykori épülete is Óbudán (Thallher József, 1785). Az említettek ellentéteként álltak a kis földszintes családi lakóházak, ezeket azonban nagyrészt elnyelte a későbbi városfejlődés. A két város kulturális szerepét erősítette, hogy a nagy­­szombati egyetemet 1777-ben Budára, majd Pestre helyezték át. Pest fejlődésének alapja a XIX. században is a keres­kedelem volt. A közlekedés forradalmi átalakulása, az 1830-as években meginduló gőzhajózás, majd az 1846-tól fokozatosan kiépülő vasútvonalak megerősítették a város központi szerepét. Óbuda a fővárosi funkcióból elsősorban a pesti keres­kedelmi életben is jelentős szerepet játszó tőkeerős zsidó kereskedőréteg révén vette ki a részét. A kereskedelem erősödésével párhuzamosan fejlődött a tőkés gyáripar is. Az új malmok, gyárak zömét Pesten alapították, de Budán és Óbudán is létesült néhány jelen­tősebb üzem. A vasútnak és a hazai tőkefelhalmozásban különösen előnyös helyzetbe került pesti kereskedelem­nek döntő szerepe lett a mai egységes nemzeti piac kialakulásában. A munkalehetőségek vonzására óriási mértékben nőtt a lakosság száma: 1846-ban a százezer lakosú Pest már az ország kiemelkedően legnagyobb városa, Buda pedig 40 ezer lakosával a harmadik. Ezzel összefüggésben válik Pest-Buda az ország kulturális központjává is: országos kulturális intézményeknek ad otthont (pl. Nemzeti Színház). Itt alakul ki a magyar irodalmi, zenei, képzőművészeti élet. A lakosság számának növekedése és a város struktúrájá­110 EURÓPAI FŐVÁROSOK

Next

/
Oldalképek
Tartalom