Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Budapest
nak átalakulása sürgetővé tette a városrendezési kérdések megoldását. A XIX. század elején megértek a feltételek arra, hogy az uralkodó Habsburg-ház is fejleszteni kívánja Buda és Pest városát. A tervszerű fejlesztés gondolata és végrehajtása József nádor személyéhez fűződik, az ő kezdeményezésére készíti el Hild János 1805-ben Pest város első, az egész városfejlesztést figyelembe vevő rendezési tervét. E rendezési terv és a tudatos városfejlesztés végrehajtására alakult meg 1808-ban a Királyi Szépítő Bizottmány. A bizottmány a városi közigazgatástól függetlenül, az ország közügyéiért egy személyben felelős nádor elnökletével működött, építési hatósági jogkörrel és önálló pénzalappal rendelkezett. Az építési tevékenységet a részletekig menően hatáskörében tartotta, s tervbírálatai nagyban hozzájárultak az egységes városkép kialakulásához, beleértve az utcahálózat korszerűsítését is. A város a XIX. század első felében klasszicista stílusban építkezett. A magyar klasszicizmus a korabeli Európában kiteljesedett stílussal való hasonlósága mellett sajátos nemzeti vonásokat testesített meg. Míg a barokk kor építészei idegenek, addig a klasszicizmust a magyar vagy magyarrá vált építészek képviselik (Pollack Mihály, Magyar Nemzeti Múzeum; Hild József, számtalan palota és lakóház terve stb.). Budán 1820-ban alakult meg az Építő Bizottmány, hatásköre és városképet alakító szerepe azonban kisebb volt, mint a pesti Szépítő Bizottmányé. A nagy természeti katasztrófa, az 1838. évi árvíz után Pesten ugrásszerűen megnőtt az építkezések száma, ezért 1839-ben építési szabályzatot adtak ki. Ennek az építőanyag minőségére, a falvastagságra, az emeletek számára, az egészségügyi szempontokra és a homlokzatok kialakítására egyaránt kiterjedő előírásai teremtették meg Pest nagyvárosi építészeti fejlődésének alapját. A magyar reformmozgalomnak érdekében állt a két város egyesítése. Politikai-hangulati vonatkozásain túl az egységes főváros az alakuló nemzeti piac természetes központjának súlyát és így a polgárosodás híveinek táborát, azok gazdasági alapját volt hivatva növelni. Távlatilag természetes alapját képezhette a közigazgatás központosításának is. A széles látókörű reformkori államférfi, a korszerű kapitalista gazdálkodás előharcosa, Széchenyi István különösen sokat tett Pest politikai, ipari és kulturális centrummá fejlesztéséért, ő kezdettől a két város egyesítésében látta a modern főváros megteremtésének és további fejlődésének alapját. Kezdeményezésének köszönhető a két város és rajtuk keresztül az ország Dunával elválasztott két részét összekötő és közöttük az áruforgalmat egész éven át fenntartó első állandó Duna-híd, a Lánchíd megépítése (1839-1849, W. T. Clark mérnök). A hídtervekkel összefüggésben került napirendre a két város árvízvédelmére vonatkozó első javaslat is. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején vált a három város az ország tényleges fővárosává, politikai központjává. Pest-Buda az első független magyar kormány székhelye, itt nyílt meg az első népképviseleti országgyűlés. A szabadságharc hadműveletei során 1848 májusában a Budát védő császári csapatok kegyetlen bombázásának áldozatul esett a klasszicista Duna-parti palotasor, a Belváros, a Lipótváros és a Terézváros számos régi épülete. Már a polgári forradalom és szabadságharc idején, 1849. június 24-én a forradalmi kormány belügyminisztere elrendelte Buda, Pest és Óbuda egyesítését. Bár e rendelkezést a szabadságharc leverése miatt nem hajthatták végre, Buda és főként Pest vezető szerepe az ország politikai önállóságának elvesztése ellenére, mintegy azt ellensúlyozva tovább növekedett. Az önkényuralom számos intézkedése több vonatkozásban is tartalmazta a későbbi egyesítés elemeit. A hatvanas évek elejére, nem utolsósorban a továbbra is Pest-Budán összefutó vasúthálózat felhasználásával, uralkodó pozícióba jutott a monarchián belül a tenger felőli áruszállítást is lebonyolító pesti terménykereskedelem. Ennek nyersanyagbázisán alakult ki az 1850-es évektől Európa legnagyobb gőzmalomipara, számos más iparággal együtt. Az 1784-1787. évi országos összeírás idején Budán 24 000, Pesten 21 000 lélek élt, az előbbit Debrecen és Pozsony, az utóbbit a három városon kívül még Szeged is megelőzte. Az 1851. évi népszámláláskor azonban már a 128 000 lélekszámú Pest volt az 50 000 lakosú Budát is megelőzve az ország legnépesebb városa. A lakosság többsége ekkor már magyar volt, illetve magyarrá vált. Az addig természetesen fejlődő városok szerkezetét egészségtelenül megnyomorította az ipar kapitalista fejlődésének igényei szerinti területfelhasználás - gyár, lakótelep- és egyéb beépítés - amely együtt járt a tömeges telekspekulációval. A városrendezési tevékenység visszaesett. A városfejlesztési koncepció és a hatósági jogkör egyaránt hiányzott ebben az időszakban, a városrendezésnek nem volt gazdája. A tervszerűtlenség egyik legkirívóbb példája a Teréz-, József- és Ferencváros túlzsúfolt beépítése. Az épületek megformálásánál a XIX. század első felét meghatározó klasszicizmust fokozatosan felváltja a romantika és a korai eklektika. A romantikus stílusban épített középületek közül kiemelkedő a pesti Vigadó (1859-1863, Feszi Frigyes), a Dohány utcai Zsinagóga (Ludwig Förster, 1854-1859), a korai eklektikus stílusúak közül pedig a Magyar Tudományos Akadémia (1860-1866, Friedrich August Stüler). Természetesen nemcsak a középületek épültek e stílusokban, hanem több emeletes és földszintes lakóházak sorai és paloták is. A három város - Buda, Pest, Óbuda - egyesítését számos BUDAPEST in
