Nagy János: Rendi ellenzék és kormánypárt az 1751. évi országgyűlésen - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 7. (Budapest, 2020)

Bevezetés

és az ország konfliktusa volt.18 Míg az „udvar” hívei hivatalért cserébe hajlandóak voltak kompromisszumokat kötni a dinasztiával, addig az ellenzékhez tartozók bizalmatlanok voltak a végrehajtó hatalommal szemben, és a „takarékos és tisztességes kormányzat” híveinek tartották magukat.19 Ez az udvar-ország ellentét a 18. századi magyar diéták történetében is meghatározó maradt amellett, hogy az egyes országgyűlési csoportok egymással szemben is igyekeztek saját akaratukat érvényesíteni azok időtartama alatt.

Vizsgálataim középpontjába a vármegyei követek kerültek, akiknek országgyűlési szerepével a kutatók eddig a legtöbbet foglalkoztak. A könyv második felében ezt a csoportot középpontba állítva, a „politika társadalomtörténete” kerül előtérbe. A vármegyei követek prozopográfiai jellegű bemutatásán túl a felgyújtott állásfoglalások alapján igyekeztem összeállítani az országgyűlés „politikai térképét” is, kísérletet téve az egyes megyék kormánypárti-ellenzéki mivoltának meghatározására. A társadalomtörténeti nézőponthoz hasonlóan eddig elhanyagolt szempont volt az országgyűlési szereplők kortárs reprezentációikban, elsősorban a diétái pasquillus-irodalomban való vizsgálata. A túlnyomórészt a diétára érkező követek mellé beosztott országgyűlési ifjúság által kialakított közköltészeti alapú kép általában véve a vármegyei követek többsége, vagyis a rendiség ellenzéki szemléletmódját tükrözi. Ezen az elfogult, de számos jellemző politikai mozzanatot visszatükröző „görbe tükrön” keresztül látjuk majd az alsótáblai káptalani követeknek és a távollévők követeinek, illetve a felsőtáblán a főnemeseknek és a főpapi karnak a politikai szereplését. A pasquillusok - reményeim szerint - bemutatják azt a folyamatot, amelynek során a vármegyei követek szemléletmódját átvevő pasquillus-irodalom vádjai erodálják majd a mágnások (még 1728-ban is számottevő) tekintélyét. Emellett saját ellenségképüket a távollévők követeiben és a káptalani követekben találják meg. Feltételezek egy olyan politikai konstrukciót, amelyben a kormányzat egyre erősebben támaszkodott - a meggyengült presztízsű felsőtábla helyett - az alsótáblán a káptalani követekre, továbbá a szabad királyi városokra (a Királyi Tábla mellett). Az országgyűlés-történeti kutatás által eddig mostohán kezelt városi követekről ugyan kevés pasquillus készült, ám egy fejezetet nekik is szenteltem. Pontosabban a vármegyei követekkel való kapcsolatukra koncentráltam: a városok és vármegyék közti, a diétákon is érezhető főbb konfliktusgócokat, illetve a városi követek „elitjének” számitó nemesi származású vagy nemesített

18 Namier 1961. 3-5. Hasonló konklúzióra jut a 18. századi brit politika vizsgálata kapcsán Namier, aki szerint a whigek az udvarral szemben a vidék pártjának tekintették magukat.

19 Jupp 2006. 64.

H