Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

I. A válás mint "társadalmi tény"?

vekedésének korai időszakában. Ekként Hágában a feleségüknél legalább 5 évvel korosabb férjek esetében a válási gyakoriság több mint kétszeresére nőtt a közel egykorúak által kötött házasságokéhoz viszonyítva.124

A kockázati tényezők sorában rendszeresen megemlítik még a korábbi házasság tapasztalatát. Ha a vőlegény vagy a menyasszony özvegyként vagy elváltán lépett új házasságra, a válás valószínűsége - hangzik a társadalomtudósok Jóslata” - megnő az elsőházasok frigyeihez képest. Az özvegyek és elváltak maguk előtt görgethetik az első házasság problémáit, megterhelve ezzel az újabb partnerkapcsolatot. Különösen az elváltak újraházasodásai kritikusak ebből a nézőpontból: a kutatási eredmények szerint az egyszer már elváltak sikertelen első házasságukból okulva hamarabb vethetnek véget boldogtalan második házasságuknak. Frans van Poppel a hágai protogám (azaz nőtlen vőlegények és hajadon menyaszszonyok által kötött) házasságokhoz képest az elvált újraházasodások négyszeres válási kockázatát állapítja meg, miközben az „egyéb” (özvegy fél részvételével kötött) frigyek felbontásának esélyét másfélszeresre teszi. A flamand városok vonatkozásában ezzel lényegében megegyező eredmények születtek, azzal a különbséggel, hogy a kockázat mértéke - talán a válás intézményét merevebben elutasító katolikus közegnek köszönhetően - még nagyobb volt, s ezúttal nemi jellegzetességek is a felszínre kerültek: az özvegy nők négyszer, az elváltak tizenháromszor gyakrabban váltak, mint a hajadonok (miközben az özvegy és elvált férfiak válási esélye csupán másfél-kétszerese volt a nőtlenekének).125

Ezzel szemben már a kiindulópont sem egyértelmű a házasságok fennállási időtartamának értelmezése tekintetében, amennyiben a különböző szociológiai vizsgálatok vagy a túl rövid, vagy a hosszabb időtartamú frigyek felbontásának növekvő kockázatát hangsúlyozzák. Előbbieknél az „összecsiszolódás” nehézségei, utóbbiaknál az egymás hibáit egyre nehezebben elviselő házastársak között növekvő frusztráció, diszharmónia merül fel. Holland kutatók viszont úgy találták, hogy a házasságból való korai és késői (5 év alatti és 40 év feletti) kilépés egyaránt ritkának számított a 20. század derekán, részben a két világháború között felbontott házasságok esetében. A 19. század végén, s a 20. század elején Hágában a legtöbb válással végződött házasság 5 és 30 év közötti időt ért meg.126 Frans van Poppel a holland főváros házasságainak fennállási időtartama kapcsán kitér a halálozás és a válás „versengő kockázataira” is, egészen pontosan arra az izgalmas kérdésre, hogy a házastárs korai halálozásának visszaszorulása miként

124 POPPEL, 1997: 65. p.; MATTHIJS-BAERTS-VAN DE PUTTE, 2008: 14. p.

125 POPPEL, 1997: 65. p.; MATTHIJS-BAERTS-VAN DE PUTTE, 2008: 14. p.

126 Vö. FOKKEMA-LIEFBROER, 2004: 431., ill. 435. p.; POPPEL, 1997: 59-61

86