Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

Összegzés

a családtagok az azokhoz csak valamennyire idomuló családi élet közben csupán csak megkísérelnék azokat a jogokat egymással szemben érvényesíteni, amelyekkel őket a törvény betűje felruházza.” És a konklúzió: „Világos, hogy az írott jog e téren sem nyújtja a legkevésbé sem annak képét, ami az életben végbemegy.”694

Ehrlich észrevétele az állami jog felszínességével kapcsolatban a polgári jogrendek terjeszkedése-megerősödése fényében meglepő lehet, ugyanakkor a válások kapcsán eszünkbe juttathatja Max Rheinstein fél évszázaddal későbbi, korábban felvillantott elemzését, amelynek keretében a neves jogszociológus ugyancsak a formális jog és a bíróságok hatástalanságára mutatott rá. Eszerint az állami házassági jog a nyilvánosság előtt (a törvényhozás működésében) erőt mutat, valójában viszont (a bíróságok mindennapos tevékenysége közben) félrenéz - ha elkerülhető, nem kutakodik az intim családi viszonyokban -, miközben a közvetlenül érintett kevesek, vagyis a válópereskedő házasok kijátszák a felállított szigorú szabályokat. A budapesti válóperek vonatkozásában ugyanezt láthattuk, amennyiben a házassági kötelék deklarált védelme és az eljárás tényleges formalitása között, szinte a teljes vizsgált korszakot átívelően, ellentmondás feszült. Az „engesztelhetetlen gyűlölet” a 19. század második felében a feldúltsági elv érvényesítésének, a,jogos ok nélküli elhagyás” válóoka pedig - a törvényhozók deklarált ellenkező szándéka dacára - a konszenzusos válásoknak nyitott utat. A királyi törvényszékek összességében véve jelentéktelen arányban utasítottak el válókereseteket, s legfeljebb a procedúra elhúzódása, illetve az azzal járó kellemetlenségek és költségek rettenthették el a feleket a válópereskedéstől.

Amint alig néhány emberöltő alatt a válóperek mennyisége, úgy azok minősége is alapvető változáson ment keresztül. Szembeszökő a különbség a régi házassági rezsim lassan csordogáló, körülményes vizsgálatnak alávetett, a hatalom lokális ágensei és az érintett közösség által egyaránt árgus szemmel követett, a felek „magánéletét” a legkevésbé sem kímélő processzusai és a civil házassági jogrend uralma alatt, a 20. század elején - némi túlzással - már „futószalagon” tárgyalt, gyors, formális, és diszkrét házassági bontóperek között. Nem arról van szó, hogy a botrány a századelőn teljesen elkerülte volna a bírósági tárgyalótermeket, de az biztos, hogy arányaiban sokkal kevesebb válóper jelentett ilyen értelemben „látványosságot”, mint korábban. Jelenleg még nem tudjuk eldönteni, hogy a liberális bírói praxis az állami házassági jog megszilárdításának, a családi viszonyok rendezésének, a társadalmi joghasználat támogatásának sajátos áraként fogható-e fel, avagy inkább a széthulló családok maradék társadal694 EHRLICH, Eugen: Grundlegung der Soziologie des Rechts. München-Leipzig, 1913. 397. p. Ld. még: uo. 52. p.

434