Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)
3. Gyilkosság különös kegyetlenséggel (Tóth Ilona és társai tragédiája) - 3.5. Az állítólagos áldozat, egy kihantolt tetem és Kollár István
delkezésére. (Kizárt, hogy egy fontos tárgyi bizonyítékot beszerzett, felhasznált, majd nem csatolt az iratokhoz, hanem visszaadta annak, akitől kapta.) Ezzel a fontos bizonyítékként kezelt fotóval tehát két probléma is van. Egyfelől Tóth Ilonáék - vallomásaik szerint - nem azt a képet találták meg Kollárnál, amelyet a hatóságok mégis úgy tekintettek és úgy kezeltek, mint amely „akárcsak a görög sorstragédiákban - beteljesítette mindnyájuk végzetét”.1267 Az irodalmi hasonlatnál maradva: a fotó nemcsak mint deus ex machina került a bíróság elé, hanem ugyanazt a szerepet töltötte be: kívülről hozott megoldást - a vádhatóság számára. A bíróságon bizonyítékhelyettesítés történt, mint erre M. Kissék felhívták a figyelmet: „A Tóth Ilona-per tárgyi bizonyítékai közé csatolt fotó a bizonyítás szerint megegyezett azzal a fényképpel, amelyet Kollár zsebében találtak.”1268 A bíróság csalt. A két kép nem volt, nem lehetett azonos. November 18-án állítólag kulcsszerepet játszott egy fotó, hiszen az bizonyította, hogy Kollár ávós, tehát emiatt a fotó miatt ölték meg. Ez azonban eltűnt, állítólag Tóth Ilona elégette. Ha elfogadjuk, hogy a kép egykor létezett (mert vallomásaik szerint a vádlottak látták), akkor el kell fogadni, hogy azt megsemmisítették (a kihantolt tetemnél nem találták meg), következésképpen nem létezett a tárgyalás idején. A bíróság mégis úgy tett, mintha létezett volna. Ráadásul az állítólag Kollárnál talált kétalakos képet egy háromalakossal helyettesítette, és azt használta tárgyi bizonyítékként. Ez jogi nonszensz: egy bizonyíték mással nem helyettesíthető. A kihantolt tetem és a „vásári bicska” után a bűntény újabb tárgyi bizonyítéka bizonyult hamisnak, nem a bűntényt, illetve a vádlottak bűnösségét, hanem a szervek tudatos machinációját bizonyítónak. A fontos tárgyi bizonyítékként kezelt fotó valójában nem a vádlottak bűnösségét bizonyítja, hanem azt, hogy a bíróság nem a történtek felderítésére, hanem a vádlottak elítélésére törekedett. Tudnia kellett ugyanis, hogy az általánosan ávósnak tekintett belső karhatalom - ahol Kollár szolgált - egyenruháját pusztán a paroli színe különbözteti meg a honvédségétől, vagyis egy fekete-fehér kép alapján eldönthetetlen, hogy az azon lévő személy hol szolgált. Eldönthetetlen a bíróság számára, de eldönthetetlen volt Tóth Ilonáék számára is. A vádlottak pedig e mindenképpen hamis bizonyíték alapján állították áldozatuknak Kollár Istvánt. A tárgyaláson megmutatták nekik a képet, ők elismerték, hogy az azon látható egyenruhás férfit ölték meg, akit rokonai és ismerősei Kollár Istvánnak állítottak. M. Kiss Sándorék is észrevették azt, amit már 1992-ben Gyenes, hogy a vádlottak a vizsgálati szakban egyszer sem nevezték meg áldozatukat: egy ember, egy férfi, egy ávós megöléséről tettek beismerő vallomást. Egy 1267 Eörsi L., 2003, 208. 1268 Kiss-M. Kiss, 2007,263. 313
