Sarusi Kiss Béla: A természet által megerősített vár: Murány végvár és uradalma a 16. század második felében - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 1. (Budapest, 2008)
X. Parasztok, pásztorok, vasasok, katonák és gazdasági tisztviselők Murányban
X. 4. 3. Profik, söpredék vagy...? A magyarországi és más hadszíntereken harcoló korabeli „nyugat-európai" katonák harcértékének megítélésekor gyakran hangzik el az a vélemény, hogy a német nemzetiségű katonák jobbak, alkalmasabbak voltak a korabeli magyar gyalogos és lovas katonáknál. Ennek a már-már közhelyszerű állításnak részben a korabeli katonai vezetők lehetnek a forrásai. Rueber és Schwendi, miközben a török elleni harcmodor két eltérő taktikáját támogatták, alapvetően mindketten német katonákkal tervezték a harcot, akár nyílt ütközetről, akár védekező várháborúról volt szó. Ezen idealizált kép oka talán az lehetett, hogy a nyugat-európai hadszíntereken a középkor végétől felálló zsoldos Landsknecht katonák sikeresebbek voltak a még középkorias harcmodorral velük szemben felálló hadseregekkel szemben. Talán mindezen sikereiket újszerű harcmodoruknak, felszerelésüknek és nem utolsósorban foglalkozásszerűen (profi módon) űzött tevékenységüknek köszönhették. Ezen tulajdonságaik miatt alakult ki a magyar könnyűlovas egységek alacsonyabb zsoldösszege, minthogy a magyar katonák harcértéke alacsonyabb volt, mint német társaiké. 213 A magyarországi hadszíntéren ugyanakkor ezek a katonák nem sok dicsőséggel büszkélkedhettek. Ennek hátterében nyilvánvalóan több ok állhatott, amely okokat Murány kapcsán csak érintőlegesen említhettem. A korabeli regényes visszaemlékezésekből, személyes élménybeszámolókból a fentiekkel szemben inkább a kalandvágyból Magyarországra vagy más hadszínterekre érkező, paraszti sorból származó, minden harci felkészültséget nélkülöző katonákról értesülünk. 214 A murányi gyakorlat megerősíti ezeket az élménybeszámolókat. Láthattuk, hogy a Közép-Európa német nyelvtertiléteiről érkező katonák névleg magasabb zsoldot kaptak ugyan, de ebből élelmezni kellett magukat, és teljesen szinte soha nem is fizették ki őket. A murányi várban és hadszertárban nagy mennyiségben felhalmozott kézifegyverek ugyanakkor arra utalnak, hogy erre 213 Kelenik József opponensi véleményében a Murányban állomásozó magyar és idegen katonák eltérő névleges zsoldösszege kapcsán jegyzi meg mindezt. 214 Erre példa a két, 17. századi német kalandregény, Johan Jakob von Grimmelshausen és Dániel Speer „Simplicissimus" munkái: GRIMMELSHAUSEN 1964., illetve SPEER 1998. Utóbbi regényből számomra nem az rajzolódik ki, hogy a magyarországi hadszíntéren vitézkedő férfiú különleges harci tudással vagy kiképzéssel rendelkezett volna. A „Magyar Simplicissimus"-t mindössze néhány órás gyakorlatozás után ültetik lóra, és a csatában saját bevallása szerint is magyar társai segítségére szorult.
