Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

MICHIEL WAGENAAR: A polgári öntudattól a tömegtársadalom felé

színeket. Amikor saját fővárosaikat összehasonlították Párizzsal, elkeserítő következtetésekre jutottak. London, amely a valaha volt legnagyobb gyarmatbirodalom és a világgazdaság ipari és pénzügyi központja volt, fővárosként korántsem nyűgözte le a látogatót. A városképben kaotikusan elegyedtek egymással az építészeti stílusok és az épületek mérete, illetve magassága, mivel összehangolás és tervezési kontroll még a szándék szintjén sem létezett. Noha a közlekedési állapotok még az Haussmann előtti párizsi helyzetnél is rosszabbak voltak, az infrastruktúra területén alig történt említésreméltó és hatékony beavatkozás. Az uralkodó liberális laissez-faire politika erre nemigen teremtett lehetőséget. London nem részesült olyan kivételes bánásmódban, mint amilyenre a kontinensen fekvő fővárosok esetében számos példát találunk. Mint egy kortárs megjegyezte, az ilyesmi inkább „egy olyan, erősen központosított országban szokás, mint amilyen Franciaország, ahol Párizs mindenekfelett áll és a nemzet többi része eltörpül mellette. Nehezen tolerálható viszont Angliában, ahol az emberek büszkék rá, hogv,' minden település maga állja a fejlesztésekhez szükséges költségeket". Ennélfogva az infrastrukturális beavatkozások és a városszépítés sorsát az döntötte el, hogy a helyi közösséget alkotó és a helyi önkormányzatot választó adófizetők közmegegyezésre jutottak-e. Mindezek következtében London igencsak szerény költségvetéssel rendelkezett. Haussmann működésének tizenhét éve alatt négyszer annyit költött fejlesztésekre, mint amennyiből a londoni közmunkák tanácsa gazdálkodott fennállásának harmincnégy éve alatt. A Tanács munkáját leginkább a kötelező érvényű kisajátítástól ódzkodó liberális magatartás akadályozta. A magántelkeket is érintő útkialakítások, ha egyáltalán, akkor is csak nagyon nehezen valósulhattak meg. Minden kisajátítás hosszú jogi procedúrával járt, a kártalanítás pedig piaci értéken történt. London esetében ezek bizony csillagászati összegek voltak. Ennélfogva Londonban nem volt mód arra, hogy a közlekedési viszonyok javítása révén számolják fel a nyomornegyedeket. 1900-ra a város központját túlzsúfolt bérházak alkotta negyedek övezték patkó alakban. „A város háromnegyede már be is van kerítve. Ha a két ág tovább nyomul nyugatnak, satuként szorítja majd a központot és bezárul a gyűrű a Birodalmi City körül", írta Charles Masterman a Birodalom Szíve című művében (1901). Masterman borúlátó jóslata a valóságon alapult, hisz a középosztálybeli háztartások tömegesen fordítottak hátat a központban lévő negyedeknek, és a Londont övező csendes, biztonságos és zöld külvárosi övezetekbe költöztek. A sűrű helyiérdekű vasúthálózat mind a hivatalokban dolgozó hivatalnokok, mind az állandó munkával rendelkező szakképzett munkások számára megteremtette az ingázás lehetőségét. Az elhagyott és korábban