Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)
HERMAN VUIJSJE - JOS VAN DER LANS: Így lakunk mi Új Amszterdamban
beleszólási lehetőségekben egyaránt. Ezt a váltást azonban a legegyértelműbben az önkényes lakásfoglaló mozgalom testesítette meg. A lakásfoglalók sokáig a régi és az új Amsztetdam között keresték a maguk helyét. Ok voltak a „városnegyedeket" és a „kereteket" középpontjába állító ideológiai örökség utolsó zászlóvivői. Ugyanakkor kivonták magukat az elosztási rendszer törvényei alól, és olyan mozgalommá alakultak át, amely az „együtt a sajátunkért" elve alapján működött. A lakásfoglaló mozgalom radikális ideológusainak szemében kezdetben az úgynevezett „ócskások", a csak a lakásra és a munkára összpontosító lakásfoglalók magát az ördögöt testesítették meg. Mára viszont ezek az ócskások lettek a hangadók. Ezzel szűkült a szakadék a lakásfoglalók és a többi amszterdami fiatal között. Amszterdam a fiatalok városa lett és megszámlálhatatlanul sok tanulási és szórakozási lehetőséget kínál. És egy fiatalok lakta város - már csak jellegénél fogva is - maga a kulturális szabadság, kísérleti terep és laboratórium. Ezzel az ősamsztetdamiak hagyományos anarchizmusa új köntösbe bújt. Ennek a felforgató és lázadó potenciálnak térre van szüksége. Úgy tűnik, hogy ezt időközben Amszterdam is felfogta. Ezt bizonyítja a városvezetés új kulturális politikája, melyre szükség is van, mert az életéért küzd szinte minden spontánul létrejött szabad hely. Ez egyrészt a város politikájának következménye, hisz Amszterdam csak korlátozott mértékben rendelkezik térrel, ezért minden négyzetméternek „rendeltetése" van, beleértve azokat a városszéli „szegélyrojtokat" is, ahol a kulturális különcök kísérletezgetnek. Másrészt ami érdekes újításként lép a színre, idővel betagozódik a kialakult rendbe. És ez így is van rendjén. Amszterdamot épp az teszi vonzóvá, hog) 7 érvényesül a három E törvénye: először az ellenállás, aztán az elfoglalás, végül pedig az elterjedés. A város ösztönzéspolitikájában van valami bizarr. Azt juttatja az ember eszébe, amit Alarcuse a hatvanas években „represszív toleranciának" nevezett. Az más kérdés, hogy működik-e. A lázadónak nem szokás teret adni, neki magának kell meghódítania. Nem kizárt, hogy a jövő az effajta hódításokra ismét bőségesen kínál lehetőségeket. Amszterdam már most is komoly irodatér-felesleggel küzd, és nagyon úgy fest, hogy ez még sokáig így is marad. Sőt, az informatikai ipar felfutása, mely a tudásra alapozott szolgáltatógazdaság egyik jellemzője, elindíthat egy olyan fejlődést, amelyben a távmunka dominál, és az irodák munkahelyek helyett inkább találkozóhelyekként szolgálnak majd. Ez az oly gyakran megjövendölt váltás felgyorsíthatja a mai gazdasági viharokat. Nehéz időkben a vállalatokra mindig nagy nyomás nehezedik, hogy próbálják meg csökkenteni a rezsiköltségeiket.
