Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

HERMAN DE LIAGRE BÖHL: A lila kísérleti terep

települést. A munkásnépesség részére olyan családi lakások épültek, amelyekben volt külön nappali, hálószoba és konyha. Az így született új lakónegyedek akkorák voltak, mint egy-egy közepes méretű település. Az e téren elért sikerek képezték éveken át a szociáldemokrata propaganda gerincét. Wibaut és De Aliranda úgy beszélt a fővárosról, mint amely a szocialista elvekre épülő „modern építőművészet Mekkája". A hasonlat túlzott, mert 1922 és 1932 között a lakások átlag 68 százaléka még mindig magánerőből épült, míg a lakásépítő egyesületek és a város részesedése csak 1 7, illetve 15 százalék volt. De az amszterdami SDAP-nak mégis igaza volt, amikor ezt a politikát úgy állította be mint ami a szocializmus felé vezető első lépés. A lakbérek és a lakás használatának és rendeltetésének szigorú szabályozása a társadalom érdekeire hivatkozva korlátozta a magántulajdont. E politika szociális jellegét bizonyítja az az elv is - ennek az első világháború alatt Wibaut szerzett érvényt -, hogy a városi tulajdonban lévő lakásokat bekerülési költség alatt adták bérbe. A város a szolgáltatások és a vállalatok területén is haladóbb személyzeti politikát folytatott, mint az állam. Lényeges újítás volt például az, amikor a főváros meghonosította a beleszólási jog intézményét. Wibaut 1916-ban Szervezett Tanácskozás (GO) néven létrehozta azt a tanácskozó testületet, melyben a városi alkalmazásban álló hivatalnokok szakszervezetei és a felelős tanácsnokok tárgyaltak egymással. Az itt hozott elöntések nagyon fontosak voltak. Ha a tanácsnokok valamely kérdésben egyezségre jutottak az alkalmazottak képviselőivel, akkor azt a képviselőtestület csak egészben fogadhatta vagy utasíthatta el. A szocialisták az irányított gazdaság hívei voltak. Úgy vélték, hogy állami befektetésekkel igen magas szintre lehet és kell emelni a keresletet bizonyos árukés szolgáltatások iránt. A húszas években Wibaut, az amszterdami pénzügyek irányítója látványos példákkal illusztrálta ezt a fajta ösztönző politikát. Irányítása alatt a város - az amszterdami bankárok nem kis bosszúságára - külföldi pénzpiacokon vett fél nagy, hosszú lejáratú kölcsönöket. A kor vezető politikusa, Hendrik Colijn, aki ebben az időszakban pénzügyminiszterként tevékenykedett, meg is rótta ezért Wibautot. Kijelentette, hogy hosszú lejáratú városi kölcsönök csak olyan célokra vehetők fel, amelyek gatantáltan kitermelik a kamatot, illetve a kölcsön visszafizetéshez szükséges hasznot. Wibaut ezzel vitába szállt és kijelentette, hogy a hosszú lejáratú városi kölcsönökkel szemben egyetlen feltétel támasztható, „elismert hasznot kell hajtsanak a közösségnek".